" Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk."  /Róm 5,8/

"Életem és útjaim során a legtöbb valódi, mély és forró szeretetet a temetőben láttam. A ravatalozóban és a sírnál.

Utólag döbbenünk rá, hogy szeretünk. Ott az elvesztés pillanatában szeretünk igazán, amikor szembesülünk azzal, hogy "nincs".

Jönnek az emlékek.....a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt felkelések, morgások, zsörtölődések,..... csak ültünk egymás mellett bosszúsan........s most, üresen visszanézve, a hiány fojtogató érzésével hirtelen villámfényben látjuk a múltunkat.

-Nem láttam, milyen kincset veszítek el minden percben és órában!

-Bár akkor felismertem volna azt, amit most TUDOK!  AJÁNDÉK VOLT VELE AZ ÉLET!

- Bár visszatérhetne, akárcsak egyetlen percre!

-Másképp szólnék hozzá, másképp látnám, másképp ölelném!.............És elmondanám neki, hogy....Mit is??? Amit nem lehet elmondani.

Hogy mit jelent szeretni valakit, akkor tudjuk meg, ha elveszítjük. 

Amikor van, észre sem vesszük, mert "természetes".

Mi történik ilyenkor velünk???? Miért látunk mindent másképp??? 

Először is most, meg tudjuk végre valósítani az igazi szeretet titkát. Nem a hibáit, gyengeségeit látjuk, hanem azt, hogy szeretetre méltó.

Amikor az ember a szívével néz, így lát: messze-messze túllát a másik hibáin, s mindent nemcsak megbocsát - nem is veszi észre!

Ha valakit szeretünk, ilyenkor jövünk rá, hogy mennyi jó volt benne.

A szeretet mindent elmos, felold, átfesti hirtelen a másik képét. 

Ahhoz azonban, hogy ehhez a látáshoz eljussunk, nem elég a jó szándék, a megértés - mindez kevés.

Katarzis kell hozzá! Az kell, hogy egész lényünk megrendüljön.

Hogy összeomoljon lelkünkben minden előítélet, megszokás, önzés, minden elválasztó fal,.....- minden, ami nem szeretet.

Ehhez a nagy felébredéshez alapjaiban kell megrázkódnunk, ...összeomlás kell, széttépettség. Sajnos ez legtöbbször a halál, ...mert ezek a falak roppant kemények és vastagok, és csak az elviselhetetlen fájdalom roppantja szét.

Ott, amikor a ravatalnál zokogunk, jövünk rá, hogy szeretünk. A színdarab végén értem meg, hogy miről is szólt ez az egész.

Hogy ki volt az az ember, akivel éltem. Most, hogy eljátszotta a szerepét, és végleg kiment a színről, utánanézek, s ahogy eltűnik, hirtelen megértem őt.

Utólag látom, hogy nem ismertem őt. Nem tudtam, mit jelent nekem. És megszépül, megnemesedik. És lassan emlékké váló alakja szívszorítóan közel kerül. Utólag szeretünk igazán.

De  más is történik a nagy csapás pillanatában. Lelkünk meghasad, s többé-kevésbé látóvá válunk. És nem csak másképp látjuk a múltat, hanem túllátunk a síron, és a halálon, egy más szemmel, egy érzékeny látó tekintettel megpillantjuk, hogy miről is kellett volna szólnia az egész életünknek.

Ilyenkor kezdünk igazán szeretni.

Tegnap, ma és holnap ünnepelünk. halottainkra emlékezünk. Ha az ünnep elérkezik az életünkben, akkor ünnepeljünk egészen. ÁMEN