Középkori magyar nyelvünk bővelkedett a muszlim szó szinonimáiban: izmaelitáknak, a muzulmán szó elrontásával böszörményeknek, a saracenus-ból szerecseneknek, a Khorezm helynév után kálizoknak nevezte az iszlám Magyarországon élő követőit.

Az első muszlimok a magyarokhoz csatlakozott kabarokkal érkeztek a Kárpát-medencébe. A honfoglalás után számuk volgai bolgár és iráni néptöredékekkel szaporodott, a 11–13. században pedig további bolgár, kazár, arab és baskír bevándorlókkal. A 13. században nemcsak számuk volt olyan magas, hogy még magyarokat is a hitükre térítettek, hanem mint a pénzverő és sókamarák, meg vámok bérlői és kezelői, komoly gazdasági befolyást is szereztek.

Térnyerésük I. András (1205–1235) és IV. Kun László (1272–1290) idején már politikai bonyodalmakra vezetett, olyannyira, hogy az uralkodók belső ellenzékük és az egyház nyomására kénytelenek voltak adminisztratív intézkedésekkel korlátozni az izmaeliták gazdasági és politikai súlyát. A muszlimok középkori pályafutásának az Anjou királyok szívós térítési munkája vetett véget: a 14. század végére ők is katolizáltak, s mivel szétszórtan, legfeljebb kisebb településtömbökben éltek, nyomtalanul beolvadtak a magyarságba. Hajdani elnevezéseik család- és helynevekben éltek tovább.

Ezután másfél évszázadon át csak átutazó muszlimokat, kereskedőket és diplomatákat látott az ország belseje, déli vidékei viszont mind gyakoribb és több oszmán-török portyázót. Végül a 16. század derekán a törökök megszállták az ország középső részét, s itt százötven évre az iszlámot tették „uralkodó” vallássá.

Az oszmán-törökök magyarországi uralma és berendezkedése sok tekintetben másként alakult, mint a balkáni. Ezek közé tartozott az iszlám terjedése is. A balkáni hódításokat szervezett telepítési akciók követték, a félsziget déli részét tömegesen, északi felét kisebb csoportokban szállták meg Kis-Ázsiából ideirányított telepesek. Hatásukra a 15. században már a helyi lakosság minden rétegét elérte az áttérés: először a városok, a század végére a falvak népességét is, mellettük a török hadseregben segédszolgálatra kényszerített keresztényeket. A helyi földbirtokosok közül is sokan az iszlamizálásban látták kiváltságos helyzetük átmentésének egyetlen esélyét. Keresztény családok ezrei próbáltak áttéréssel menekülni a gyermekadó, a devsirme rettenetes terhétől. Végül néhány fanatikus helyi nagyság véres térítő hadjáratainak is áldozatul esett egy-egy kisebb körzet szinte teljes keresztény népessége.

A későn megszerzett, távoli Magyarországra már nem jutott kisázsiai telepes, ez a veszélyes határtartomány önkéntes vándormozgalomra sem csábított. Az országban, amely a török korban különben is a reformáció és ellenreformáció harcával volt elfoglalva, az iszlám semmilyen vonzerőt nem gyakorolt. Nem úgy jelent meg, mint a győztes hódítók vallása, amelyhez érdemes vagy szükséges csatlakozni, hanem mint az ellenség kárhozatos hite, a háborús szenvedések kiváltó oka, amelyet keresztény ember akkor is megvet, ha politikai kényszerből békére vagy éppen szövetségre lép a törökkel. A magyarok között kisszámú egyedi esettől eltekintve ismeretlen volt az iszlamizálás.

Így a hódoltság muszlimjait azok között kell keresnünk, akiket a török államvezetés szolgálatra iderendelt. Részben megbízható, részben csak sejthető adatok alapján a török terület várait védő haderőt az 1560-as években 20–22 000 katonára becsülhetjük. A birtok jövedelmekkel fizetett szpáhi-katonaság száma messze elmaradt a várvédőké mögött, az egész hódoltságban néhány ezerre tehető. Nagyobb centrumokban a katonaság mellett népesebb-kisebb hivatalnoksereg, templomi alkalmazottak, velük iparosok és kereskedők éltek, az apróbb helyőrségekben viszont nemigen találkozunk polgári lakossággal.

Számuk az ország akkori népességének legfeljebb 1%-át tehette ki, s még ők sem követték valamennyien Mohamed hitét. A várkatonaság néhány alakulatában, elsősorban a lovas martalócok és a gyalogos azabok között pravoszláv délszlávok szolgáltak, sok helyőrségben csak elöljáróik voltak muszlimok. A mohamedán nevű katonák egy részéről is biztosan tudni, hogy frissen áttértek. S hogy a többi is inkább a Balkán szláv népeiből, s nem az anatóliai törökségből származott, arról utazók tájékoztatnak, akik minduntalan megjegyzik, hogy a magyarországi „törökség” nagy része bosnyákul vagy szerbül beszél. Török eredetű, muszlim neveltetésű és iskolázottságú emberekkel főleg a vallási és vallásjogi alkalmazottak között találkozunk. Vallásos fanatizmussal pedig az igazgatás felső köreiben, ahol a gyerekfővel áttérített és a szeráj iskoláiban kinevelt renegátok szolgáltak.

A magyarországi muszlimok feltehetően nagyobb részének délszláv eredete világos nyomokat hagyott hitéletén, mentalitásán és mindennapi szokásain. Már az iszlámtól erősebben érintett balkáni területeken is gyakran érhetjük tetten a régi és az új vallás elemeinek keveredését. Muszlimmá azáltal vált az ember, hogy a hitvallás: Allah istenségének és Mohamed prófétaságának elismerésével kinyilvánította ebbéli önkéntes vagy rákényszerített akaratát, s ha férfi volt, alávetette magát a circumcisiónak.

E formális aktus nem okozott maradandó változást egy felnőtt keresztény lelkében, s minthogy „átnevelésével”, új vallása megismertetésével senki nem törődött, ő maga pedig jószerivel a törököt is rosszul értette, a liturgia és a vallási könyvek nyelvét, az arabot pedig sehogyan, még fiaiban sem hasonlított Kis-Ázsia vagy a Közel-Kelet született muszlimjaihoz. Megtanulta és betartotta a vallás legfontosabb előírásait és tilalmait, mert megszegésükért büntetés járt, de életmódjában és gondolkodásában a megtagadott keresztény vallás és szokásrendje sok elemét megőrizte. A birodalom európai felében a közrendű muszlimok gyakran keresztény nőkkel kötöttek házasságot, s ez generációkon át biztosította a régi szokások továbbélését.

Európai utazók csodálkozva látták, hogy pravoszláv kolostorok javára muszlimok is adományokat tettek, a török főváros szomszédságában pedig muszlim szerzetesek gondozták egy keresztény szent sírját, ahová mindkét vallás hívei elzarándokoltak. S gyakran és szánalommal írtak a „titkolt” keresztényekről, akik kényszerű áttérésük után titokban régi vallásuk hívei maradtak.

A hódoltság szerbül és bosnyákul beszélő muszlimjai ilyen felemás hitet és szokásokat hoztak magukkal. Mivel hitük emelte őket a másvallásúak fölé, öntudatuk hangsúlyozottan muszlim, s a nyilvánosság előtt folyó hitéletük is az.

Az állam és a kegyes intézményeket alapító főemberek a vallásos élet minden kellékét biztosították. Muszlim lakosságú helyeken templomok: kis, gyakran csak fából készített mecsetek, és nagyobb, kőből emelt dzsámik épültek vagy alakultak át keresztény templomokból. Fontosabb központokban maguk a dzsámik vagy a melléjük emelt alsó- és középfokú iskolák adtak otthont a vallástól erősen átitatott oktatásnak. A templomok közelébe épültek és vallási alkalmazottak gondviselése alatt álltak a szociális intézmények: az ingyenkonyhák, szállóházak és menhelyek, amelyeknek fenntartásához minden jó muszlim igyekezett tehetsége szerint hozzájárulni, hogy a szegények gyámolításával is erősítse esélyét a túlvilági boldogságra.

A templomokban állami alkalmazásban álló személyzet látta el a hívek lelki gondozását. Míg a főváros és a többi nagyváros óriási dzsámijaiban hadseregnyi alkalmazott működött, a kisebb vidéki templomokban gyakran az általános papi teendőket ellátó imám és a híveket imára szólító müezzin alkotta az egész személyzetet. Közepes nagyságú vidéki dzsámikban még előimádkozó váizt és a pénteki istentisztelet ünnepi imáját éneklő hatibot is alkalmaztak. A budai Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomból átalakított Nagy Dzsámiban tíz körül járt az alkalmazottak száma.

Az imám, a hatib és a müezzin köztiszteletnek örvendtek. Velük egészült ki a helyi vallási hierarchia, amelynek élén a vallásjog alapján ítélkező bíró, a kádi, a jogtudós müfti és az oktatást vezető tudós müderrisz állt. A közember tisztelte és szerette a szerzeteseket, a derviseket is, de az előbbi csoporttal ellentétben, nem fűzte hozzájuk személyes kapcsolat. A birodalom eredendően muszlim területein a misztikus tanokat hirdető dervisek az elidegenedett, ortodox vallással elégedetlen emberek tömegeit vonzották; a lanyha vallási és szellemi életet élő, távoli európai határvidéken rendházaikba húzódva élték csöndes szerzetesi életüket.

A vallás és vallásjog alkalmazottai, összefoglaló nevükön az ulemák, nem tagolódtak egyházi szervezetbe, mert európai értelemben vett egyház nem létezett. Nemcsak legmagasabb rangú fővárosi méltóságviselőik, hanem a kisvárosi mecsetek alkalmazottai is Isztambulból kapták kinevezésüket és fizetésüket, a vallási intézmények létrehozása és fenntartása is nagyobbrészt a kincstárat terhelte. Csak a magánalapítványokból élő létesítmények örvendtek anyagi függetlenségnek, az illetékes bíróságok azonban az ő pénzügyeiket is rendszeresen ellenőrizték. Ez az államnak alárendelt, egyház nélküli ulema-rend a török társadalomnak mégis élesen elváló és önmagán belül is erősen tagolt rétegét alkotta, amely féltékenyen őrizte azt a hatalmat, amelyet mint a mindenre kiható vallás letéteményese mondhatott magáénak.

Magyarországi képviselői e vallási hierarchia alsóbb régióiban foglaltak helyet. Viszont ők, meg az igazgatásban szolgáló, tanult emberek alkották a helyi muszlimoknak azt a művelt, könyveket ismerő, olvasó és elvétve gyűjtő rétegét, amelyik e messzi, idegen közegben is igyekezett a vallásos élet otthon megszokott rendjét életben tartani. A helyi hatalmasságok, mint vallási intézmények alapítói támogatták őket.

A közemberek nagy tömege passzívan tűrte, hogy lelkéről gondoskodjanak, aktivitása kimerült a legfőbb vallási előírások betartásában. Az iszlám öt parancsa közül ez idő tájt már csak kettő jelentett megterhelést: a napi ötszöri, magányosan vagy közösségben végzett ima, melynek mosakodással egybekötött hosszadalmas rituáléja nem tűrte a hevenyészettséget, meg a ramazán havi böjt, amelynek nappali sanyarúságáért evés-ivással töltött vidám éjszakák nyújtottak kárpótlást. A maradék három parancs már anakronisztikussá vált: a kötelező hitvallás legfeljebb az áttérőknek jelentett egyszeri megpróbáltatást, a mekkai zarándoklat ilyen távolságból megkövetelhetetlen lett, és a szegények segítésére rendelt adó is rég beolvadt a többi adó közé.

A 16–17. század átlagemberét az öt parancs helyett inkább a viselkedési normák és tilalmak terebélyes rendszere nyomasztotta. A nők elzártsága, a család bezárkózása, az erősen visszafogott társasági élet, amely csak néhány vallási ünnepben meg a templomba, fürdőbe és piacra járás élvezetében oldódott fel, a kifelé szigorú erkölcsi követelmények, az alkohol tilalma, az öltözködés társadalmi rétegekre megszabott előírásai, és még egy sereg kisebb-nagyobb szabály még nehezebbé tette a veszélyes tartományban folyó amúgy is kemény életet.

Az átlagos muszlim kereste és megtalálta az arany középutat látszat és valóság között. Az imákat és a böjtöt betartotta, nehogy hitetlenség gyanújába essen; a nyilvánosság előtt erkölcsös életet élt többnyire egy feleséggel, de ha megunta, könnyű válással másikat vett magához; nem látogatta a keresztény városnegyedek kocsmáit, de szőlőt művelt és borát otthon iszogatta, egybekötve a tiltott dohányszívással; zajos társasági élet helyett pedig inkább rabolni járt.

Háza lefoglalt magyar ház volt, nem hasonlított az anatóliai vagy balkáni lakóépülethez, használati tárgyainak, kisegítő gazdálkodása módszereinek egy része is átvett. A magyarokkal alig érintkezett, viszont keresztény hiten maradt katonatársai, esetleges keresztény rokonsága révén szoros kapcsolatban maradt a Magyarországra beköltöző ortodox délszlávokkal: elkeveredve laktak közös városrészekben, együtt gazdálkodtak és kereskedtek, ingatlanokat cseréltek, magánemberként összebarátkoztak vagy dühödten pereskedtek a kádi előtt.

Így azután nem lehet meglepő, hogy a jezsuita misszióknak már a török uralom idején is sikerült muszlimokat – nyilván hajdani keresztényeket – megtéríteniük. Amikor pedig a törökök szorultak az országból, a katonákkal nem ment el az egész muszlim népesség. Egy részük lakóhelyén maradt és kikeresztelkedett: feltehetően visszakeresztelkedett.

Ha az iszlám Magyarországon még a hosszú török korban is kívülről hozott, idegen vallás maradt, különösen így kellett lennie az újkorban. Számottevő muszlim népesség most is kívülről érkezett. Először 1878-ban, amikor Bosznia és Hercegovina okkupációjával e két tartomány népességének 39%-át kitevő muszlimok is a Monarchia határain belülre kerültek. Azután az első világháború alatt és után, amikor a megélénkülő államközi kapcsolatok hatására néhány száz fős török kolónia: művészek, kereskedők és diákok éltek Budapesten. Az 1916: XVII. törvénycikk elismert vallássá emelte az iszlámot, ám a kolónia vágya, a saját mecset nem épült fel. Helyette a távolról érkező zarándokokkal együtt Gülbaba rózsadombi türbéjéhez jártak ájtatoskodni.

HEGYI Klára