Keresztből annyiféle van… Családi… Munkatársi… Baráti… Magányos… Emlékekből ácsolt… Reménytelenségből tákolt… Jövőtlenségtől szálkás… Tanácstalansággal terhes…

Annyiféle keresztet cipelünk, ahányan vagyunk.

Nem is az a kérdés, miért, mi okból, miért éppen mi, miért éppen akkorát, miért, miért, miért… Sokkal fontosabb kérdés: hogyan?

Lázadozva, hitetlenkedve, zúgolódva? 

Vagy értelmet keresve, célt keresve, távolabbra tekintve? 

A keresztjeinket vinnünk kell, letehetetlenül. 

Volt egyszer egy ember, aki keresztjét cipelte. Nehéznek találta, lefűrészelt hát belőle egy darabot. Ahogy továbbment, újra csak túl nehéznek érezte, újabb darabot vágott le a szárából. Vándorolt tovább és tovább, s egyre több és több darabot hasított le a keresztjéből, míg végül útját széles szakadék vágta ketté.

Az eredeti hosszúságú kereszt éppen átért volna a túloldalra.

A sokszor megrövidítettel esélye sem volt továbbmenni…

A KERESZT

Van, aki büszkén viszi, hisz senki se látja,

Hogy vérzik a válla és sebes a háta.

Van aki alázattal és lehajtott fővel

viszi a keresztjét,…krisztusi erővel.

Van, aki morogva, zúgolódva viszi,

Minden sarkon megáll, ha lehet leteszi.

Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják

hazug könnyek sokszor áztatják orcáját.

Van, aki keresztjét más vállára rakja,

abban a hiszemben, hogy vissza nem kapja.

Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,

segít embertársán, ő segít, te balga.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,

elfogadni, hej, sehogy sem akartam.

Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,

oh, csodák csodája! Összenőtt előttem.

Azután felvettem gyenge vállaimra,

tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.

Tövises utakon elgyengült a lábam,

vittem a keresztem, meggörbült a hátam.

Elestem, felkeltem, így ment éveken át,

vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.

Elmentem messzire, idegen országba,

oda is elkísért a keresztem fája.

Akiket szerettem, azok egytől-egyig,

azok kigúnyolnak, lettek ellenségim.

Tövis koszorúmat a fejemre nyomják,

könnyeim patakját szélesebbre ássák.

Mivel keresztemet nehéznek tartottam,

azért még hozzá egy fakeresztet kaptam.

Oda van az téve gyermekem sírjára,

egyből kettő lett a keresztem fája.

Már megöregedtem, hajam fehér lett,

de az én keresztem súlya nem lett könnyebb.

Naponta növekszik a keresztem súlya,

vagy én lettem gyengébb, s a vállam nem bírja.

Ó, sokszor de nagyon szeretném letenni,

Azt hiszem, tovább már nem is lehet vinni,

Vérzik a szívem, lelkem roskad össze,

De az én keresztem hű hozzám örökre.

Cirenei Simon, ki vinni segíted,

A jó Isten áldjon meg érte Tégedet.

Amikor meghalok, eltemetnek engem,

letűzik síromra nagy, nehéz keresztem.

Bocsásd meg Jézusom, hogy zúgolódva vittem,

És most visszaadom Neked a keresztem.

Csak azt az egyet kérem Tőled, Én Istenem,

Lelkemet vedd hozzád, magadhoz az égben!

(Kerekes Károly)

-----------------

Ne akarj kereszteden könnyíteni!

Ne akarj kereszteden könnyíteni!

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!- sóhajtod csüggedezve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Magára maradt. Szép napoknak vége.

Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Miért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit itt nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég már a vándorlásból estig.

Soká eltöpreng még bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

Útban a távol mennyei hazába.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik; siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb lesz, ha belőle lefűrészelek"

- mondja magában.

"De jó, hogy megtettem!

Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó gyöngykaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át. hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten,

mert keresztemet nehéznek találtam!"

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjuthasson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is" Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hogyha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!"

ÁMEN