„A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.”

Jeremiás próféta könyve 31:3

Tizenegy, vagy talán tizenkét éves voltam, mikor legjobb gyerekkori barátommal nekivágtunk, hogy megmásszuk Pécsett a tettyei sziklákat. A – mintegy 20-30 m magas – sziklatömb tetején a város egyik képzőművészeti büszkesége magasodik, egy életnagyságú (vagy még annál is nagyobb) kereszt, rajta a megfeszített Krisztus (Rétfalvi Sándor alkotása, 1969).

Bátran vágtunk neki a meredélynek (minden biztonsági kötél nélkül), és utunk első felében ügyesen vettük az akadályokat.

A szikla repedései létraként szolgáltak, melybe hol belekapaszkodva följebb húztuk magunkat, hol pedig a lábunkkal megtámasztottuk magunkat. Körülbelül a szikla közepe táján lehettünk, mikor pillanatok alatt elsötétedett az ég, majd hatalmas nyári zápor kerekedett. Teljesítményünk fölötti öröm hamar halálfélelembe csapott át. A vizes sziklák síkossá váltak, és hol a kezünk, hol a lábunk csúszott le róla. Megpróbáltunk visszafordulni, de az még veszedelmesebbnek tűnt, mint a fölfele menet. Így hát zuhogó esőben folytattuk hegymászásunkat, kétségbeesetten keresve a biztos fogódzókat. Mindkettőnket a sírás környékezett.

Nem sokszor imádkoztam olyan buzgón isteni gondviselésért, mint azokban a nehéz pillanatokban. Már magam sem tudom hogyan, de valahogy fölértünk, és az első dolog, amit megpillantottunk, az a feszület volt.

Mindketten éreztük, hogy ott valami rendkívüli dolog történt. Csurom vizesen, átfázva, remegő lábakkal elvonszoltuk magunkat a csúcstól párszáz méterre emelkedő Havihegyi templomig, és ott – az ajtó zárva lévén – leültünk a lépcsőre, és megköszöntük Istennek, hogy megmentette az életünket. Bár nem ezeket a szavakat használtuk, de akár ezt a jeremiási igét is idézhettük volna:

„A messzeségben” – mikor kilátástalan volt a helyzetünk a szikla közepén a zuhogó esőben – „is megjelent az Úr:” – Rétfalvi Sándor alkotásában – Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen” – és tényleg, mintha Isten keze húzott volna magához, hogy semmi bajunk ne essék.

Így mondtam le tizenegy-tizenkét éves koromban hegymászó karrieremről, hogy inkább Isten örök szeretetének kifürkészésére adjam a fejem…

Árvai  Tamás