Miért szorul össze a szívem, mikor a régi karácsonyokra gondolok? Arra az időre, mikor gyerekszívem megdobbant a párszáz forintos ajándék láttán, kincsnek számított egy narancs és pár szem mogyoró, amit aztán hónapokon át őrizgettem a szekrényemben a matrica- és bélyeggyűjtemény mellett, abban a szép, lila dobozban, amit a Cilitől kaptam… Nem az Alpokba készültünk síelni, hanem a kisdombra szánkózni… Bojtos csősapkánkban, kétujjas kesztyűkben, overállban és hótaposó csizmáinkban rohantunk ki a hóba, hárman-négyen kapaszkodva egy szánkóra, amit apukám a kocsi vonóhorgára kötve húzott végig az utcán, ahol akkor még nem volt ekkora forgalom… Csúszkáltunk a patak jegén, rajzoltunk a jégvirágos ablakra, majszoltuk a konzumszaloncukrot… és… és mennyire boldogok voltunk! 

Mit meg nem adnék azért, ha még egyszer ülhetnék azon a szánkón, és siklanék le a gyönyörű, csillagfényben ragyogó havon… el a vacogó galagonyabokor mellett… úgy, mintha sosem állna meg a szánkó, sose olvadna el a hó, sose kéne felnőni … mintha sose változna a világ…

…mintha a világ mindig ilyen egyszerű és otthonos maradna… mintha a narancs, a mogyoró és a színes ceruza sosem értéktelenedne el… az utca, a patak és a kisdomb megmaradna egy csodákkal teli, végtelen világnak… 

Elfogadnám újra a térdén és fenekén foltozott nadrágomat, a piros keretes szemüvegemet, a csősapkát… csak kacaghatnék újra a szánkón, csak várnám még egyszer olyan izgatottan a karácsonyt, csak örülnék még egyszer annyira egy apróságnak… csak örülnék, csak szeretnék, csak hinnék még egyszer annyira és úgy, mint akkor…

Ehelyett most kinyitom a kocsiajtót, kiszállok, és átvágok a szürke, zsúfolt parkolóházon, hogy aztán belépve a bevásárlóközpontba magával ragadjon a csomagokkal megpakolt, nyüzsgő emberáradat. Mik lehetnek a táskákban? Mennyi pénzt elkölthetnek ezek az emberek! Hányszorosát a mogyoró, a színes ceruza árának! Ennyivel boldogabbak lennének a mai gyerekek? Nem hiszem…

Pedig ők – míg meg nem fertőzi őket a fogyasztói társadalom – ugyanolyanok, mint mi voltunk egyszer. 

Eliot, a hároméves unokaöcsém, nagy izgalommal tisztítgatta a saját és kishúga cipőjét, mikor a télapót várta. Nagyon be volt zsongva, még levelet is írt neki. És tudjátok, mit kért tőle? Nem csillogó-villogó, zenélő játékokat, különleges édességeket… hanem egy piros almát és színes ceruzát.

A „Mikulás” – aki ebben a mai világban már el is felejtette, hogy a boldogságot milyen apró dolgokba is lehet csomagolni – először meglepődött, majd mosolygott, és tudta, hogy ez lesz a tökéletes ajándék.

Így a szatyornyi édességet, amit a kis cipő mellé éppen rakni készült, inkább visszavitte a spájzba, és keresett helyette egy almát és néhány ceruzát.

Eliot másnap nagyon boldog volt.