„Az Úr így szólt Mózeshez: ’Miért kiáltasz hozzám? Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak.’” Kiv 14,15

Elővettem egy régi imanaplómat, és igen, ott volt, saját kézírásommal . Egy kérés, amiért éveken át imádkoztam.

Könnyeim elhomályosították a leírt szavakat.

Kibontakozóban volt a válasz imámra. Ez ugye jó hír? De alig öt perce még azon szorongtam, hogy túl nagy a feladat. Reggel, mint a vizsgálatvezetők szokták, nekiszegeztem a kérdést férjemnek:

Biztos vagy benne, hogy menni fog?

Jól döntöttünk?

Kérdésekkel bombáztam, minden apró részletet pontosan át akartam látni, hiába alig kezdődött még el a folyamat. Éjjel alvás helyett csak számolgattam és számolgattam.

Nagyon kimerítő volt.

Az imanaplóba beírt kérés felhívta a figyelmemet, hogy de hiszen épp ezt kértem Istentől, és Ő kegyesen kinyitotta az ajtót. Én meg ahelyett, hogy örülnék, bosszankodom.

Mai olvasmányunkban Mózes kivezeti a népet Egyiptomból, a több száz éves szolgaságból. Életük fogvatartóiktól függött, végeérhetetlen órákon át téglát gyúrtak szalmából. Nemzedékeken át imádkoztak szabadulásért, és végre meghallgatásra találtak! Sokezer ember hagyta el Egyiptomot, és indult az Ígéret Földje felé. Még nem jutottak messzire, mikor a fáraó utánuk küldte embereit, és az izraeliták bepánikoltak.

Siránkozni kezdtek, és Mózesnek támadtak.

„Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból?” – kiáltották.

Csak az akadályokat látták, és elfelejtették, mennyit könyörögtek Istenhez a szolgaságból való szabadulásért. Most meg, az Egyiptomból való szabadulás küszöbén, mikor annyi generáció után ők végre szabadok lettek – csak panaszkodni tudtak. Morgásukat hallgatva, Mózes Isten elé vitte ügyüket.

Isten azonnal válaszolt: „Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak” (Kiv 14,15b).

Ujjaimmal végigsimítottam a régi imakérést a naplóban, és rádöbbentem, hogy beleragadtam a siránkozásba, mivel csak az akadályokra koncentráltam.

„Indulj tovább, Suzie.”

Imáink meghallgatása ritkán jelent csendes vitorlázást a sima tengeren.

Imádkozunk, hogy térjen vissza a tékozló gyermek. Ő visszatér, de kapcsolatunk építése még számtalan nehézséget tartogat.

Kérjük Istent, teljesítse az álmunkat. Megteszi, és kiderül, hogy sokkal nehezebb, mint ahogy elképzeltük.

Előléptetésért könyörgünk, de tanulási görbe fogad.

Indulj. Menj tovább.

Meghallgatta kérésünket, és velünk lesz minden lépésnél. Lebénulhatunk a nehézségek előtt, vagy örömmel készülünk a folytatásra, lesve, hova vezet Isten.

Elővettem egy tollat, és a régi imakérés mellé beírtam egy dátumot, és azt, hogy „meghallgatva”.

Majd nekiláttam, és feljegyeztem sorba az akadályokat, amiket Isten ledöntött, hogy teljesíthesse kérésemet. Újraolvasva ezeket, rossz hangulatom elszállt. Igen, ott vannak az akadályok, de ott van Isten is.

Becsuktam a naplót, és kitártam a kezemet, hogy hálát adjak Neki. Ideje volt abbahagyni a siránkozást a meghallgatott imák miatt. Örvendezzek, és induljak tovább.

Mennyei Atyám! Annyira csak az akadályokra koncentráltam, hogy figyelmen kívül hagytam mindazt, amit értem tettél. Köszönöm, hogy meghallgattad imámat. Jézus nevében, Ámen.

(forrás:eszmelkedesek.blogspot.com

Suzie Eller: Crying Over Answered Prayers

Encouragement for today, 2017. március 21.

www.proverbs31.org