A kutatókat és a klinikusokat több évtizede foglalkoztatja a kérdés, 

hogy mi zajlik azokban a kapcsolatokban, ahol az egyik fél valamilyen függőség rabja.

A szenvedélybetegségek problémakörét felölelő tudományág, az addiktológia rendszerszemléletű képviselői a függőségre úgy tekintenek, mint egy összetett jelenségre, ami nemcsak a függő egyén életét befolyásolja, de az őt körülvevő társas mező működését is nagyban meghatározza.

A szűkebb társas környezet akaratlanul is megtanul együtt élni a függőség természetével, érzelmi és viselkedéses válaszok születnek, melyek a szenvedélybeteg és a hozzátartozó viszonyrendszerét pillérként tartják össze.

Ám ezek a pillérek gyakran ingatagok, sem egyik, sem másik fél érzelmi stabilitását nem tudják garantálni. A kapcsolati egyensúly kialakul ugyan, de nem konstruktív jellegű, sokkal inkább leépít, mintsem építene.

"A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve" - szokás mondani, ami sok estben jól jellemzi a hozzátartozói attitűdöt a függővel való párkapcsolatban. Miközben a szenvedélybeteg fél függ egy kémiai szer használatától, vagy éppen egy viselkedés ismétlődő végrehajtásától (pl. játékfüggőség), a partner gyakran hasonló csapdába esik a szenvedélybeteg társ viselkedésének kontrollálása révén, ez pedig a saját függőségét hívhatja életre. Ezt hívja a szakirodalom kodependenciának vagy társfüggőségnek.

A következőkben néhány olyan magatartás kerül górcső alá, amit a szenvedélybetegek hozzátartozói előszeretettel, ám kevés sikerrel alkalmaznak.

Kontrollálás, szabályozás, ellenőrzés

A vitrinben tárolt alkoholos üvegek elzárása, a szeszesitalok kiöntése csak tűzoltás-jellegű problémakezelésnek tekinthető. Ez esetben a szermentes élet döntését a hozzátartozó hozta meg, és nem a szenvedélybeteg, a felépülés motivációja tehát pont annál a személynél hiányzik, aki nélkül nem is mehet végbe.

Fenyegetés, büntetés

Továbbra is a túlzott kontrollgyakorlás kelepcéjében vagyunk, ahol a hozzátartozó úgy manőverezik, hogy minden lehetséges eszközével a szerfogyasztás útjába álljon. A szerhasználó fél gyerekszerepbe kerülhet, ahol a megróvó hozzátartozó olyan sötét fellegeket küld a feje fölé, melyek csak ideig-óráig tudnak hatásosak lenni. A drámai ígéretek és fenyegetések erejüket vesztik, ha sokadszor és következmények nélkül hangzanak el, illetve ha nem reálisak, és ha nem a következetesség, a végrehajthatóság hívja őket életre.

Túlféltés, megmentés

Aligha cáfolható, hogy az addikciók esetében krónikus betegségről beszélhetünk, mely tüneteiben kezelhető. Mégis vakvágányra vezet, ha a függő a súlyos beteg szerepbe kerül, miközben hozzátartozója a megmentő gyógyító gúnyáját veszi magára. Önkéntelen játszmák ezek, melyek járnak némi haszonnal mindkét fél számára, de a végeredmény nem konstruktív. A szenvedélybeteg személy felelőssége többnyire az őt pártoló partner vállára nehezül. Tankönyvi, és egyben mindennapos példa, amikor a másnapos alkoholista partnere betelefonál a szenvedélybeteg munkahelyére, hogy hirtelen megbetegedésre hivatkozva kimentse társát a szorult helyzetből. A valóság ilyen jellegű kiretusálása gátolja a függőt abban, hogy saját viselkedése hátrányos következményeivel szembesüljön, holott ez hosszabb távon

a változás motivációját is megalapozhatja.

Örömszerzés, nemet mondás ellehetetlenülése

Alacsony önértékelésre, gyenge énhatárokra figyelmeztethet, ha a társfüggő egyén feltétel nélküli alkalmazkodással viseltetik a szenvedélybeteg partner iránt. A saját igények és érdekek háttérbe szorulnak, ugyanakkor szorongások formájában üzennek tulajdonosuknak: valami nincs rendben, nemcsak a másikkal, velem sem.

Áldozatiság, mártírrá válás

A partner gyakran érzi magát áldozatnak, aki kényszerűen ül abban a csónakban, melybe szenvedélybeteg társa ültette, és ami az élet kiszámíthatatlan sodrásának van kiszolgáltatva. Az önsajnálat szervesen kapcsolódhat a jelenséghez, a kodependens fél elhajítja saját döntéshozatali jogát, élete történéseinek felelősségét. Valójában azonban mindettől nem lehet megválni, a passzivitás döntése is egy irányválasztás.

Bűntudat érzése, önostorozás

A szerfogyasztó magatartás okainak keresése közben minden nyíl a társfüggő partnerre mutat, legalábbis ezt gondolhatja a kodependens fél. Gondolhatja azt, hogy társa miatta iszik, vagy hogy a legapróbb rossz lépése is mértéktelen fogyasztásba sodorhatja a függő partnert. A kéz, ami a szer után nyúl, azonban nem az övé, ahogy a szerhasználat melletti döntés és a felelősség sem.

Mindezek mellett nem reménytelen sem a szenvedélybeteg, sem a társfüggő egyén helyzete

A felismerés, a problémabelátás egyúttal a problémakezelés első állomása lehet mindkét esetben. Mit is orvosolnánk, ha nem tudnánk, hogy mivel állunk szemben? A társfüggő azonban mindenekelőtt saját nehézségeire tud választ kapni, nem a partner problémáira. Az énhatárok erősítése, a saját igények és szükségletek azonosítsa és szem előtt tartása, a kompetenciahatárok belátása, a saját kapacitás felmérése, az önismereti munka jó kezdet lehet, ugyanakkor a társfüggőség gazdag szakirodalma további támpontokat tud adni.

Egy módszer sem ígéri, hogy a hozzátartozó viselkedésváltozása lesz a kulcs a zárba, már ami szenvedélybeteg partner felépülését illeti. Ugyanakkor a társfüggő fél viselkedésének és hogylétének elmozdulása hosszabb távon járulékos hasznot hozhat a függő partner szempontjából is.