„Még nem tudjuk, hogy jó, vagy rosszindulatú a daganat.” Mondta az orvos és Zoltán szívéről a hetek óta ránehezedő kő nem gördült le, hanem úgy érezte, mintha tettek volna még rá egy lapáttal. Egy jó nagy lapáttal.

Négy valamit találtak a torok környékén, amiről a CT vizsgálat után sem tudták megmondani, hogy mi az.

Bosszúsnak érezte magát, mert amióta a körzeti orvosa elküldte a szakrendelésre a sok utánajárás miatt nem tudott dolgozni, és ez továbbra is így marad. „Mi lesz a cégemmel” – gondolta – „ha itt ilyen lassan mennek a dolgok.” Azon morfondírozott, hogy csak jobb lenne fizetősen tovább folytatni a vizsgálatokat. Igaz, úgy lényegesen drágább, de sokkal gyorsabb is. Most pedig nem engedheti meg magának az ilyen félnapos időkieséseket, amit a szakrendelés és az utazás vett el tőle. Halaszthatatlan tárgyalások vártak rá. Sok volt a stressz. A doki szerint akár ez is okozhatta ezt a furcsa elváltozást.

„Kiadom a leletet” – szakította félbe gondolatait az asszisztens –, azzal visszamegy a körzeti orvosához, aki ad egy újabb beutalót a fül- orr-gégére és ott vesznek mintát. Majd abból kiderül, de ítt sajnos nem tudjuk biztosra megmondani, hogy cisztákról vagy daganatokról van-e szó.” A félelem és a kétely környékezte. „Mi lesz velem? Mi lesz a cégemmel?”

Idegesen vezetett hazafelé, többször kellett hirtelen fékeznie, idegesítette a forgalom. Azon gondolkodott, hogyan tehetné rendbe annyira a dolgokat, hogy legyen ideje a rendes kivizsgálásra, meg az esetleges kórházi kezelésekre. Sorra vette fejben az elintézendőket, de a tizenkettedik után elakadt. Feladta, teljesen elkeseredett. Lehúzódott a leállósávba és sírva fakadt. „Miért történik ez most velem és miért nincs senki segítségem?” Nagyon egyedül érezte magát, sokkal magányosabbnak, mint máskor, munka után a lakásban. Nem volt még egy aranyhala sem, mert arra sem lett volna ideje. Hát most megállította őt az Isten. Most már lesz idő, csak nem biztos, hogy elég. Harag öntötte el a szívét, hirtelen változtak az érzelmei.

Lassan megnyugodott, majd újra elindult. Öt perc múlva hazaért. A lakás békés csendje most kripta hangulatúnak tűnt. Ledobta a táskát a cipős-szekrényre, majd belerogyott a fotelbe. A fotel melletti kisasztalon meglátta a régi Bibliáját. Hónapok óta nem olvasta, de most a kezébe vette. Lefújta róla a port és belelapozott: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” (Jakab levele 4,8.) Csak ennyi volt és a szíve megindult, imádkozni akart. Leborult a térdeire és csak mondta és mondta, csak úgy áradt belőle a szó. Kiöntötte a lelkét Istennek.

Az ima végén teljes békében tért aludni és az álma is nyugodt volt. Pedig nem változott semmi. Még mindig nem tudta, hogy milyen betegséggel néz farkasszemet, meg milyen kezeléssel. Azt sem tudta, hogyan oldja meg a cége dolgait, a sok teendő közül mi legyen az első, ki helyettesíthetné, míg távol lesz. Még mindig magányos volt és nem lettek barátai. Csak újra közelebb érezte magát Istenhez és az Isten is közelebb jött hozzá…