„A tanító rajtaütésszerűen kutatta át Szin és negyven osztálytársa holmiját. Amikor végzett, öt kukoricaszemet tartott a tenyerén. Egy kislány zsebében találta, aki Szin emlékei szerint alacsony volt, vékony, és feltűnően szép arcú. A tanító különösen rossz kedvében volt. Utasította a kislányt, hogy térdeljen le. Hatalmasat húzott a fejére a mutatópálcával. Szin és osztálytársai csendben figyelték, ahogy az apró koponyán záporoznak az ütések. Vér csordult ki a kislány orrából, és hirtelen rázuhant a padlóra. A kislány aznap éjjel meghalt.”

Az idézetet nem egy véres krimiből ollóztam, hanem Blaine Harden Menekülés a 14-es táborból című könyvéből, mely Szin Ingun szabadulását meséli el napjaink Észak-Koreájából. A külvilágtól hermetikusan elzárt Észak-Korea tagadja, hogy területén munkatáborok lennének. „Nem kérdés, hogy érvényesülnek-e az emberi jogok az országban, hiszen népünk a lehető legnagyobb emberi méltóságban és boldogságban éli életét” – közölte az Észak-Koreai Központi Hírügynökség 2009. március 6-án. A fenti idézet és Szin története másról árulkodik.

Szin Ingun az úgynevezett 14-es táborban született. A rezsim a politikai elítélteket tartja itt fogva. A tábort 1959-ben hozták létre és napjainkban mintegy 15 ezer embert tartanak itt méltatlan, embertelen körülmények között. Az éheztetés, a kínzások és az erőszak a mindennapi élet részét alkotják. Itt nem létezik emberi méltóság. Szin saját állítása szerint a táborban töltött évek alatt egyszer sem hallotta a „szeretet” szót – a saját anyjától sem. Itt mindenki vetélytárs volt. Itt egy tál lencsénél kevesebb is elég ahhoz, hogy egyik ember besúgja a másikat. Szin a saját anyját és bátyját jelentette fel. Ha nem teszi, őt is megölik, de megtette, s így a saját szemei előtt végezték ki családtagjait. A szökési kísérlet, kettőnél több fogoly engedély nélküli gyülekezése, a lopás, vagy az engedetlenség azonnali főbelövéssel büntetendő.   

A fentieket olvasva is felvetődik a kérdés: miért nem történik valami az észak-koreai rezsim megbuktatása érdekében? Szin a következőt válaszolja a dél-koreaiakra utalva: „Nem akarom kritizálni az országot, de szerintem a dél-koreaiaknak legfeljebb egy ezrelékét érdekli Észak-Korea. Az életmódjuk egyszerűen nem egyeztethető össze azzal, hogy végiggondolják, mi van a határaikon túl. Semmi hasznuk nem lenne belőle.” Egyes tanulmányok szerint Dél-Koreának 30 év alatt 2 trillió dollárjába kerülne az újraegyesítés, ami 60 évig jelentene magasabb adóterheket a lakosságnak – ezt pedig úgy tűnik senki nem akarja.

Sok minden forog bennem a fentiekkel kapcsolatban, de hadd fejezzem be mondandómat egy bibliai képpel. Jézusról írja a Biblia: „Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén...” (Fil 2,6-7). Mi haszna származott abból, hogy emberré lett, hogy közénk jött, hogy átvállalta adósságainkat? Egyszerűbb lett volna maradni és hagyni, hogy felemésszük önmagunkat. Jézus mégis az önmegüresítést és a mi adósságaink felvállalását választotta, mert szeretett. Milyen nagy kár, hogy e szót és mögöttes tartalmát nem ismerik Észak-Koreában, habár attól tartok, másutt sem mindenki. Ezért kért minket Jézus arra, hogy ezt a szeretetüzenetet, evangéliumot vigyük el a Föld végső határára – így Észak-Koreába is. Imádkozzunk azért, hogy ez ne csak álom maradjon.