Nem ismertem Lászlót. Csak néha hallottam róla, általában vasárnap délelőtt, amikor istentiszteletünkön az imakérések hangoztak el. Ekkor mondta-kérte felesége, hogy imádkozzunk érte, mert beteg. Tényleg beteg volt. Halálosan beteg. A múlt héten szerdán vettünk tőle búcsút.

Roma temetés volt. Tíz óra előtt néhány perccel értünk oda a ravatalozóhoz, ami teljesen üres volt. Csak egy tábla, rajta az elhunyt nevével jelezte, hogy jó helyen járunk. De hol vannak a gyászolók? - kérdeztük a temetkezési vállalkozást vezető hölgytől, aki minden különösebb unszolás nélkül válaszolt. Majd jönnek - mondta -, ha a háztól ideérnek. A halottat ugyanis először a családi háznál ravatalozták fel, ahonnan cigányzenészek kíséretében indult a gyászmenet a temetőbe.

Már elmúlt tíz óra és még mindig csak magunkban voltunk. A már említett hölgy közben szóval tartott minket. Megkérdezte kik vagyunk. Pünkösdiek - hangzott a válasz. Hát ő még csak nem is hallott rólunk - folytatta, majd gyorsan hozzátette, hogy ő katolikus. A családban mindenki az. A temetést is egy katolikus pap vezeti, most került ide Erdélyből. Ő rendes, nem úgy, mint a másik. Az már kikelt volna magából, az akkor is elkezdte volna tízkor a szertartást, ha senki nincs itt a gyászolók közül - mondta az asszony, mi meg hallgattuk, nem is tehettünk mást.

Tíz óra után talán tíz perccel végre megérkezett a gyászmenet nagybőgővel, hegedűvel. Tarka-barka gyásznép volt ez. Mi fekete ruhákba öltöztünk, de mint kiderült, a cigányoknál nem ragaszkodnak ehhez a színhez. Volt, aki térdnadrágban és papucsban jött, más meg kilós aranylánccal a nyakában. Sajnos olyan is akadt, aki ittasan. Bizonyára bánatában itta le magát. Ő volt a leghangosabb. Behajolt a nyitott koporsóba és csókolgatta az elhunytat. A pap egy ideig állt, várta, hogy szóhoz juthasson, de hiába. Aztán egy alkalmasnak látszó pillanatban elkiáltotta magát, hogy: én elmondom amit szeretnék, aztán utána maguk folytathatják. Belementek az alkuba.

A pap keresztet vetett, énekelt, majd elővett egy papírt, melyen az elhunyt rokonainak nevei voltak. Valószínűleg a papírra a család valamely tagja írta fel a neveket, mert a plébánosnak komoly energiát kellett kifejtenie, hogy kibogozza, kit hogy hívnak. A szertartás közben odajött hozzánk egy asszony, egy hívő roma asszony. Egy kicsit idejövök, mert én itt, közöttetek érzem jól magam - mondta. A pap valóban hamar befejezte mondandóját, a sírkertbe ennek ellenére csak nagy sokára tudtunk elindulni. Néhány gyászoló ugyanis nem akarta engedni, hogy lecsukják a koporsót. Végül aztán sikerült, de miután betették azt az autóba, ketten hárman mellé furakodtak és ismét felnyitották a fedelét.

Mi a tömeg végéhez csatlakoztunk. Sokan talán nem is értették, mit keres itt ez a néhány sápadt arcú. A magyarázatunk egyszerű: a testvérünk férje halt meg. Mi összetartozunk! Ezt az özvegy is így gondolta. A temetés végén síró szemekkel jött oda hozzánk, hogy megköszönje jelenlétünket. Elmondani sem tudom, hogy milyen jól esik, hogy itt voltatok. Nekem ti vagytok a családom - mondta sírva, mi meg sírtunk vele együtt. 

A temetés óta volt egy istentiszteletünk. A gyászoló özvegy is ott volt, de jöttek vele mások is. Néhány számomra ismeretlen roma asszony. Az istentiszteleten a bűnös nő történetéről meséltem. Az alkalom végén odajött az egyik fiatalasszony, aki azt mondta: én nagyon bűnös vagyok. Szükségem van az Úr Jézusra, akarom, hogy a lelkem megnyugodjon... Közben folytak a könnyei. Aztán odajött az édesanyja is, aki komoly hívő. Szemében ott volt az öröm fénye, de tudta: lánya számára ez nem a megérkezés, hanem az elindulás pillanata. Együtt örültünk épp úgy, mint amikor saját gyermekünk teszi meg első, bizonytalan lépteit, mert tudjuk, hogy valami elkezdődött. Igen, valami talán tényleg elkezdődött. Hiszem, hogy így van. Izgatottan várom a folytatást!