Kanyargó kis ösvényen jött lefele a hegyről kopott és szakadozott condragúnyában. Födetlen fején olykor végigborzolt a tavaszi szél, melyben nyers avarszag és pattanó rügyek illata keveredett össze. Hóvirágok fehér csöngettyűi világítottak a mogyoróbokrok alatt, egy-egy rigó trillázva rebbent, s jókedvű cinkék énekeltek a feltámadásról.

A kopott ember jött lefele a hegyről, nyugodt, lassú léptekkel, néha elmosolyodott, amikor madár lebbent előtte az ágról, vagy hóvirág csillant fel az ösvény széliben. Magasan állt a nap s öntözte langyos sugaraival a földet, a gyep boldogan zöldült tőle, s lentebb a szántóföldek párát izzadtak az örömtől. Egy apróka patak szökdösött csilingelve és jókedvűen, fölötte arany-barkába bomlott füzek kellették magukat, s zöld rügybe bomlott nyírfák hajladoztak a gerinceken.

Ahol az ösvény kígyója leérkezett a hegyről, s beleveszett a csatakos országútba, ott már a külváros sárga házai kezdődtek. A hegyről jövő ember megállt az első házak közelében, és meglátott egy síró gyermeket.

- Miért sírsz? – kérdezte.

- Éhes vagyok – felelte a gyermek.

- Kérj enni, ha éhes vagy. Talán nincsenek szüleid?

- De… csak kenyerünk nincsen több otthon…

Az ember megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva megfogta a gyermek kezét, s vezetni kezdte a város felé. Nehány utcával távolabb megint talált egy síró gyermeket, és magával vitte azt is, és magával vitte a többit is, valamennyit, ahányat útközben talált.

Így ment a külvároson végig. Nagy füstös gyárkémények tövéből, omladozó falak, alacsony munkásházak közeléből egyre csatlakoztak hozzá a gyermekek, s ezzel a szepegő, szomorú rongyos hadsereggel érkezett meg a belvárosba.

A belváros széles utcáin ünnepelt a tavasz. Vidám emberek járkáltak a langyos verőfényben, kezükben hóvirág, fiatalok voltak és mosolygósak, megcsodálták a rongyos ember furcsa csapatát.

Egy fényes üvegablakos étterem előtt megállt velük. Végignézett rajtuk, mosolygott és benyitott az ajtón.

- Gyertek – mondta.

A gyermekek féltek. Bent fényes idegen világ volt, úri népek ültek unott arccal az asztalok mellett, s döbbenve néztek a rongyos gyerekekre. Egy pincér haragos arccal sietett oda.

- Gyerünk – mondta – itt nem lehet kéregetni. Kifele, kifele.

Komoly, szelíd arccal a pincérre nézett, aztán a gyerekekre mutatott.

- Éhesek. Adjatok nekik enni.

A pincér megütközve nézett végig a rongyos csavargón.

- Ez nem árvaház, hallja!

Odajött a tulajdonos is.

- Mi az, mi az, itt nincsen koldulás! Mit akar itt?

- Ezek a gyerekek éhesek – felelte nyugodtan a hegyi ember – elhoztam őket, hogy adjanak nekik enni!

A kis kövér vendéglős megdöbbenve bámult a rongyos emberre.

- Aztán ki fizeti azt a sok ebédet! Maga?

- Megfizeti az Úr.

- Miféle úr?

- Az Isten.

Egy pillanatra meghökkent, aztán elvörösödött.

- Na, menjenek innen. Ez nem bolondok háza. Mit gondol, kérem? Talán az Isten fizeti a zöldséget? Az Isten fizeti a mészárost? Az Isten fizeti a személyzetet? Az Isten fizeti az adót?

Az üvegajtó becsapódott mögötte, s kint volt újra az utcán. Kicsit zavartan nézett körül, kezét a homlokához emelte, s nehányszor végigsimított rajta. Tehát fizetni kell, keringtek benne zagyván a gondolatok, fizetni, pénz, pénz… mi az, hogy pénz? Butaság. Nehány papírdarab. Akinek nincs olyan, az nem kap enni. Butaság. Buták az emberek. Bolondok.

Továbbmentek. Egy bankpalota előtt újra megállt, s befordult a kapun.

- Mit tetszik? – kérdezte egy tisztviselő bizalmatlanul.

- Pénzre van szükségem – felelte.

A tisztviselő meglepetten mustrálta végig a rongyos embert.

- Kölcsönre?

Az idegen kimutatott az ablakon.

- Azok a gyerekek éhesek – mondta – azoknak kell.

A tisztviselő összenézett a társával. Vállukat vonogatták, aztán az egyik homlokához emelte a kezét, és mutatta, hogy bolond. Vigyorogni kezdtek.

- Aztán milyen fedezetet ajánl? – kérdezte mosolyogva egy távolabb ülő fiatalember.

- Tessék? – csodálkozott az idegen, mert nem ismerte ezt a szót.

- Vagyis miből fogja visszafizetni? – magyarázta egy másik.

- Majd visszafizeti az Isten!

A tisztviselőkből kitört a kacagás.

- Divatjamúlt dolog öregem! Valami biztosabb kezest ajánljon!

- Hát Isten neve nem elég?!

- Sajnálom, kérem – röhögte a fiatalember – hehehe, az Isten neve nem szerepel a telefonkönyvben!…

- Szegény bolond – mondotta valaki – várjon, jóember.

Valami aprópénzt nyújtottak feléje, de azt már nem látta meg. Akkor már csüggedten az ajtó felé indult. A gyerekek ott várták az utcán, elszorult a szíve, amikor rájuk nézett.

- Nem tudok segíteni rajtatok – mondta szomorúan – olyan lett a világ, hogy nem tudok segíteni rajtatok.

- Miféle csoportosulás ez?

A gyermekek riadtan bújtak össze. De az idegen bátran nézett a rendőrre.

- Éhes gyerekek.

- Úgy. Aztán mit akartok itt? Kéregetni?

- Enni akarnak.

A rendőrt bosszantotta a bátor nézés és a nyugodt hang.

- Maga meg micsoda? Kicsoda? Tüntetést rendez?

- Én az Isten képmása vagyok.

A rendőr egy percre eltátotta a száját.

- Mi? Hogy hívják magát?

- Isten képmása.

- Hallod-e, velem ne bolondozz! – vörösödött neki a rendőr. – Hova való vagy?

- Istentől való.

Csoportosulás támadt körülöttük, nehányan nevettek, s a rendőr tekintélyét kezdte félteni. Egyszerre szigorú lett.

- Elég a bolondságból. Hadd lám a papírjait.

- Nincsenek papírjaim.

- Hűha – rökönyödött a rendőr – furcsa bogár vagy. De hát neved csak van?! Illetőséged csak van?!

- Engem az Isten képére teremtett. Ez meg vagyon írva. Isten képmása vagyok tehát. Más nevem nincsen.

- Bolond – röhögte valaki a tömegben –, tisztára bolond, aszongya, ő az Isten!

- Elég a tréfából – szedte össze önérzetét a rendőr – ide a papírokat, vagy bekísérlek!

- Nem tréfálok – mondta csöndes hangon a hegyről való ember – nem tréfálok. Ezek a gyerekek is nagyon komolyan éhesek.

A vendéglős komolyan tagadta meg tőlük az ételt, a bankár komolyan tagadta meg tőlük a pénzt.

Bizony mondom nektek, nem tréfálok.

Bizony mondom nektek, elrontották ezt a világot nagyon, nem vagytok az én atyám örömére. – Azzal megfordult, kézen fogta a gyerekeket, s elindult velük vissza a külváros felé. A tömeg kacagott, a rendőr is elnevette magát, és azt mondta: bolond, eredj a fenébe.

Ballagtak, csöndes szomorú csapatban. Hallgatott az idegen, s mély árkok vésődtek a homlokára, szeme ködös révedezéssel a messzi távolokba nézett. Egy-egy gyerek halkan szipogott.

Alig értek vissza a gyárak közé, nagy csapat ember jött szembe velük, férfiak, asszonyok, s már messziről kiabálták:

- Itt a gazember! Hova vitted a gyermekemet?! Csavargásra tanítja a más ember gyermekét! Agyon kell verni az ilyen csirkefogót!

Döbbenve állt a szitkok között. A gyermekeket elráncigálták mellőle – öklök hadonásztak a szemei előtt.

- Csak nem sikerült, ennyi az egész… – mondotta halkan és szomorúan – megint nem sikerült…

Valaki felkapott egy követ a földről és megdobta vele. A kő homlokon találta. Megtántorodott, aztán lehajolt a kőért, felvette. Az emberek szitkozódva oszlottak széjjel, mindenki vitte haza a maga gyerekét, s ő egyedül maradt. Nézte a sárga házfalakat, a füstös, szigorú kéményeket, aztán lehajtotta a fejét, és lassan megindult vissza a hegynek.

Esteledett immár. Egy-egy lámpa gyúlt ki itt is, ott is s az égen is egymásután. Köd súlyosodott a házak közé, a falak nyirkosak lettek tőle s az utca csatakos.

Valahol messze kint, ahol a házak már elmaradoztak, s a ködös mezők nagy hallgatása ringatta az estét, megállt és visszanézett. Nyirkos, nehéz tavaszi szag volt, a hegyről nyers rügyszagú szél fújt, s messze lent sok apró lámpafénnyel csillogott a város. Fehér volt fölötte a köd, mint valami furcsa, szomorú glória.

Sajgott a homloka. Megtapogatta a sebet és érezte, hogy nedves lett a keze.

- Vér – suttogta szomorúan – vér.

Nem törölte le, hagyta, hogy végigszántson az arcán, s a földre csöpögjön. Kezében ott volt még a kő, megnézte, megsimogatta, szeméből ráhullott egy forró kicsi könnycsepp, aztán szép szelíden letette a földre.

Letért az útról és megindult a hegynek. Súlyos, szomorú lépésekkel ment, s amerre elhaladt, véres furcsa nyom támadt mögötte, végestelen-végig a tavaszi erdőn.