És most el kell mondanom, hogyan szabadított meg Isten a titkosrendőrséggel szembeni félelemtől, miközben megismertem egy még nagyobb félelmet. 

Első alkalommal ültem börtönben, eleinte magányos kétségbeesésben, szorongásban, nyomorúságban, amíg észre nem vettem, hogy Isten beszélni akar velem. Isten tehát szólni kezdett hozzám. A saját életemről. Ezt később minden letartóztatásnál megtapasztaltam. Mihelyt a környezetem elcsendesedett, Isten beszélni kezdett, átvizsgálta egész életemet, elővett minden gőgöt, tisztátalanságot, hazugságot és szeretetlenséget. 

Egyszer csak észrevettem, hogy Isten haragszik. „Isten haragja – mondja a Biblia – felgerjed (lángol) az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen” (német Luther-fordítás). 

Isten haragja lángolt a cellámban. Ha bennetek olyan gondolat támad, hogy Istenbeszélni akar veletek, többnyire elszaladtok. Moziba mentek, vagy más módon kezdetek el nyüzsögni. A börtönből nem lehetett elfutni. Abban az órában az volt a hátborzongató s ugyanakkor az áldás is, hogy Isten kijelentette: ezt akarom megbeszélni veled! Azt, hogy bűnös vagy. 

Ma már tudom, milyen lesz az ítélet napja, amikor Isten odaveti életedet a lábad elé, s a bűneid ott lesznek befedetlenül. Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg! Én abban a helyzetben megtanultam, mi a pokol. Pokol az, hogy az ember mindörökre Istennek ez alatt a haragja alatt marad. Azt nem tudom, milyen a pokol képe, de azt igen, hogy ott az ember Istentől elvetett, kitaszított. 

Megismertem az Isten előtti félelmet. Ezért veszítettem el azok előtt a nevetséges SS-figurák előtti félelmemet. 

Rettegtetek már valaha Isten előtt? Enélkül el sem kezdhettetek a valósággal szembenézni. A szent Isten lát bennünket. Itt van körülöttünk. Parancsait nem lehet egyszerűen lábbal taposni. Talán szükséged van rá, hogy egyszer a csendbe vezessen, ahonnan nem tudsz elszaladni előle. 

Mikor aztán úgy éreztem: „Végem van, elveszett vagyok”, akkor jött Jézus, és megmutatta kezét a sebhelyekkel. Egyszerre megértettem, amit kint, a szabad életben mindig is tudtam: Ő hordozta el a bűneimet, békességem büntetése rajta van. Ő teszIsten előtt igazzá. Ő a mi békességünk. 

Régóta végzem a lelkigondozói szolgálatot. Annyi keresztyénnel találkoztam, akikben nincs öröm és üdvbizonyosság. Ennek egyszerűen az az oka, hogy Krisztus keresztjét még nem értették meg. Nem tudják elmondani, hogy megvásárolt engem, s ha minden a feje tetejére áll is, én az Ő tulajdona vagyok. Kifizette a bűneim árát. Rossz tulajdona vagyok, de az Övé vagyok! 

A cellám egyszerre kivilágosodott, szinte úgy éreztem magam, mint Salamon király papjai, amikor a templomot felszentelték, s a templom úgy megtelt az Úr dicsőségével, hogy a papok nem tudtak megállni, ki kellett menniük. Persze, én nem tudtam kimenni. Viszont alig bírtam elviselni a nagy örömöt, hogy nekem, a bűnösnek Megváltóm van, Aki enyém lehet, a jászoltól kezdve a síron át a mennyei trónusig, ahol ég és föld hódol előtte. Ő békéltet meg Istennel, betölti békével a szívet, Istengyermekévé tesz, tehát kikacaghatom az egész világot, szemébe nevethetek az ördögnek, az alattvalóinak pedig akár duplán. Isten hallgathat egy egész néppel szemben, de az övéivel beszél. 

Ha most erre a csapat fiatalra tekintek itt előttem, csak azt kívánhatom, hogy jöjjenek ki ködös vallásos érzelmeikből és elképzeléseikből a valóság ismeretére. Tény, hogy elveszett ember vagyok, tény, hogy Isten nem csúfoltatik meg, de az a csoda, hogy engem, elveszett embert minden bűnömből megváltott, nem arannyal és ezüsttel, hanem szent és drága vérével, hogy az Övé legyek. 

Befejezésül hadd válaszoljak még egy kérdésre, ami idetolakszik elém. Miféle emberek voltak a titkosrendőrségnek ezek a hivatalnokai? Milyen férfiak voltak?

Hiszen a hivatali poszt hátterében mégis ember volt mindegyik. Ha a cellában ültem vagy kihallgatáson voltam, sokszor megpróbáltam feltenni a kérdést magamnak: van egyáltalán lehetőség arra, hogy valami módon áthatoljak a gyűlöletnek, ellenségeskedésnek, hivatalszerűségnek a rétegén a szívükhöz, lelkiismeretükhöz? Néha ezt is megtapasztaltam. Például, amikor ifjúsági lelkész voltam ötven fiatal munkatárssal, akik minden vasárnap családlátogatásra mentek. Abban az időben nagy csapást mértek ifjúsági otthonunkra. Minden lehetséges tárgyat lefoglaltak és teherautóval elszállítottak. Elővették az ötven ifjúsági vezetőt, és valamennyinél házkutatást tartottak. A szülők felháborodva jöttek hozzám, mert a hivatalosok egész szekrényeket borítottak fel, a lakásokat szinte csatatérré változtatták. 

Már dúlt a háború, minden kényszert foganatosítani lehetett, nem kellett tekintettel lenni semmire. Ötven lakást tettek tönkre. Majd megidézték a fiatalokat s végül engem is. (Miután az ötven fiatalembert kihallgatták, akiket előtte nem oktathattam ki semmire.)

Akkor tapasztaltam, hogyan repedt meg a külső kéreg. „Busch lelkész – mondta a rendőrtiszt -, kihallgattunk ötvenet a fiataljai közül és egyetlenegy sem csapott be minket. Mind nyíltan bevallották, hogy titokban ifjúsági csendesheteket tartottak. Mindenesetre kárukra vallottak, de nem hazudtak. Miféle világ ez?” „Ez az a világ – mondtam -, amit önök gyűlölnek.” 

A férfi valósággal megrendült attól a ténytől, hogy létezik olyan világ, ahol nem gyűlölködnek. Voltak ilyen pillanatok.

Egyszer a cellámban ülve azt mondtam az egyik hivatalos személynek: „Nem szeretnék önnel cserélni.”

Az illető szinte megvadult: „Maga őrült.” „Nem, nem szeretnék önnel cserélni. Jézushoz tartozhatom minden bűnömmel és ostobaságommal, Isten gyermeke lehetek – semmi pénzért nem cserélnék önnel.”

A férfi ordítani kezdett, éreztem, hogy képtelen felfogni a szavaim értelmét. Én ülök a cellában megszégyenítve, megalázva, mellettem ott áll ő, a hatalom embere büszkén, uniformisban – s én nem akarok cserélni vele.

Igen, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: most megreped a külső kéreg, s ezeknek az embereknek a szívében honvágy támad. Meg vagyok győződve róla, hogy a honvágyat minden ember ismeri. Amikor a háború végén minden összeomlott, ezek az emberek a semmibe hullottak, és csapatostól öngyilkosságot követtek el. Az Államrendőrség főnöke, akivel néhány nappal azelőtt még beszélgettem, a cellában akasztotta fel magát. Nem volt értelme többé semminek. 

Nézzék, alapjában véve minden emberi élet elérkezik egyszer egy határhoz, ahol szembe kell nézzen a kérdéssel: mid van tulajdonképpen? Ott, abban a szituációban nem lesz semmi másnak értéke, csak az üdvösségnek, amit Isten Jézus Krisztus által szerzett.

Kívánom, hogy ezt egyikőjük se nélkülözze!

ÁMEN