Szerettem volna segíteni rajtad.
Nyúltam feléd, de Te nem akartad.
Magasságból, magadba zuhantál,
eltoltál és magadra maradtál.
Láttam én, hogy belül sír a lelked,
nincs mosolyod, nincs mit ünnepelned.
Fájdalmadat önmagadba zárod,
s megtagadod az egész világot.
Bezárkoztál, de nem lát sírni senki,
- “A fájdalmat hősként kell viselni!”
Hadd higgyék csak, minden rendbe véled,
hogy napjaidat vidám szívvel éled.
Ám én látom, féreg vájt szívedbe.
Egyedül élsz, messze, számkivetve.
Emberek közt tengeted a sorsod,
nem nézel fel, lógatod az orrod.
Nem öntöd ki senkinek a lelked,
fájdalmadat így kell elviselned.
Befordulva, halálodat várod.
S nem enyhíti senki a magányod.
Én próbáltam, – hagynálak beszélni.
Próbálj meg a terhek nélkül élni!
Próbáld meg, elfeledni a múltad,
szeretném, hogy végre megtanuljad.
Isten vagy, hisz embernek születtél.
Nézz magadba, mit is teremtettél.
Építs fel egy másik, új világot,
mit gyermeklelked álmaidban látott.
Sosincs késő, mindig van egy fűszál,
kapaszkodj meg, mától légy felül már!
Legyen célod, akarj élni végre,
s szeretettel légy nyitott a szépre!
Kommentáld!