Hajnalban ébred, vagy tán, le sem fekszik,
Talpon van mindig, meg sem betegszik,
Meg emeli magát, de nem fáj soha semmi,
Csak egy dolog hajtja,/ egy élet múlik rajta..,/ hát menni kell.., és menni!
Lelke, mint az acél, erős- mindent kibír,
Ha megalázzák, ha elfárad is, csak titokban sír!
Ajkán a mosoly, mindig ott ragyog,
Ha megkérdik, hogy bírja, válaszol azonnal..,/ Ápoló vagyok!
Ez nem csak egy szó, vagy egy szakma.., / ez elhívatás,
Csak a lélek képes erre, semmi más!
Nem gondol arra, hogy pénze soha nincs,
Neki az érték, a legdrágább kincs!
Az Ápolónak, jogai nincsenek!
Magánélet számukra, fogalom!
Előttük fizetség gyanánt, maszlagot hintenek,
De legfőbb erényük, az önuralom!
Az Ápoló beteg soha nem lehet,
Nem fájhat neki soha- semmi,
Ha szólni próbál, hogy netán beteg lenne,
Nem hisz neki senki, csak menni kell és menni, mosolyogva lenni!
Ma Ápolók napját ünnepli a Világ,
De nem tudnak róla, hogy az ő napjuk lenne,
Nem mindenhol köszönti munkájukat virág,
Rózsa helyett vázájukban, csak tövis teremne!
Fáradtságukat nem köszöni meg nekik, soha senki,
Az Ápolónak jogaik nincsenek,
Mégis oly jó érzés Ápolónak lenni,
Ha még más kapja is, a nekik szánt kincseket!
Bárhogy megalázzák, bármennyire fáradt,
Fáradt ajkán mégis, tiszta mosoly árad,
Mert lelke, mint az acél..., erős, mindent kibír,
Betegének örül, és csak titokban sír!
/Bartalis Éva Ápolónő/
Kommentáld!