Néma csend ült már az
Isten szent birodalmában,
Minden lélek hazatért
és nyugszik otthonában.
Két szolgája a templomnak:
Sámuel és Éli
Megágyaz a szokott helyen
s nem fog hazatérni.
Aranyszínben ég a mécses,
világít a lángja,
És az éjjel mély nyugalmat
kölcsönöz a tájra.
A frigyláda védelmében
szendereg a gyermek
Kit az anyja nagy hitével
imádságban nyert meg.
Mielőtt a szövétneknek
kialudna fénye,
Sámuel egy hívó hangot
vesz a csendben észre.
Gyolcs ruháját felövezve
Éli paphoz szalad,
Kis korsóját kézbe fogva,
viszi az olajat.
Ám az öreg főpap gyorsan
visszaküldi fiát:
„Nem hívtalak feküdj csak le,
pihend az éjszakát!”
De a hangot újra hallja
másodszor, harmadszor,
Éli most már tudja, érzi:
biztosan Isten szól.
Régen hallgat már az Isten,
nincsen üzenete,
Népe, papja hűtlenné lett,
így nem volt értelme.
Felcsillan most reménysége,
kéri a gyermeket:
„Azt mondd ha még egyszer szólnak:
Szólj Uram! Figyelek!”
Úgy dobog a gyermek szíve,
nagy lesz a pillanat,
Teljesül a kívánsága,
Istennel tárgyalhat.
Újra szól egy kedves, halk hang,
Sámuel meg felel:
„Mondjad Uram, szolgád hallja,
s minden szóra ügyel.”
És az Isten elmondja,
hogy Élit megvetette,
Mert fiai gonosz vétkét
védte, mentegette.
Az ítélet következik,
hamar végrehajtja;
Sámuelt és szolgálatát
örömmel fogadja.
Fiuk, lányok, figyeljetek,
Isten szent kegyelme
Kicsiny gyermekéleteket
bevesz üdvtervébe
Boldog lehet igen nagyon
aki Őt szolgálja.
Templomban és életében
tettel prédikálja.
Szeressétek ti is nagyon
az Istennek házát
Töltsétek el időtöket ott,
hol szent nevét áldják!
És ha egyszer néven szólít
legyen kész felelet:
„Hallom szavad, drága Uram!
Nézd, örömmel megyek!”
Kommentáld!