Egy kép előtt állok, s földbe gyökerezik lábam,
Bár új nékem a kép, mégis azt hiszem, valahol már láttam.
Megtört öregember, kopott régi vásznon,
Homokból építi tornyát, ős erdélyi tájon.
Nem használ nemes anyagot, sem követ, sem márványt,
Nem állít ő Istenének aranyozott bálványt,
Hanem csillogó homokszemekből készíti a tornyát,
Nem unja meg egész évben, hosszan tartó dolgát.
Hajnali köd vízcseppjével köti össze őket,
Talpa alatt szereti az ősi Magyar földet.
Szeretettel építgeti, tornyát egyre feljebb,
Isten házába így jut el, mindig egyre beljebb.
Azt mondják rá vén bolond, hisz elviszi a szellő,
De ő rá sem hederít, nem hiszi ezt el ő.
A legelső víg fuvallat lágyan megkerüli,
Többi szél is illendően, szépen kikerüli.
Összesúgnak az emberek, azt mondják: varázslat!
Berontanak udvarába, szétrombolnak várat.
Egy élet munkáját pillanat alatt tesznek tönkre,
Remélik, hogy tönkretették, talán mindörökre.
Nem szitkozódott az ember és nem veszítette el fejét,
Hanem kiballagott udvarára, tovább dicsőíteni Istenét.
Homokból épít Őnéki tornyot, csillogó apró szemekből,
S hajnali köd cseppjeivel köti össze őket,
Kommentáld!