- Érzések Erdély kapujában -
A gyermek az õsi házba,
öreg szülõi kedves köribe,...
hol a diófa lombja bókol,
hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szûzvirágok koszoruja int:
siet, jön, vágyik,
az õsi lelkek édes otthonába.
Óh régi századok!
évezredek!
Atilla dörgõ lovai!
hunok sistergõ nyíla!
Csaba csillagtipró,
ragyogó, lobogó tündérhadai!
Itt villog a lengõ sátrak
s bozótos paripák tüze:
a hegyek kövein, a bércek erdein,
s égnek a fényjelek
a bánatos Ma ködein át...
Ködök, ködök,
titokzatos mélységûek
feküdtek a hegyek, völgyek,
a kopár õsz kapuján,
mikor a gyermek szeme
mohón keresi
a távoli határokat.
Ködök, ködök
s az õszi nap
mint ezüst tükörön
önfényét veri.
De szavak, szavak,
édes ízû szók csendülnek az ajkakon,
vídáman, mint gyermekjátékszerek
gömbölyün, mint aranykavicsok,
guruló kacagással
mint tündérek szent susurlása...
S a vándor, aki evez a bánat tengerén,
a vándor, aki száll a garaboncás köpenyén,
szívén ütést,
lelkén örömet,
életén boldog fordulást érez:
búsító ködök mélyén édes fényt talál.
Hogy a köd mélyén ember és ember
egymás kezét,
egymás szívét keresi,
mint eltévelyedett gyerekek
az élet vad vásárjában
és óh, csoda:
egymást nem értõk,
együtt mennek tovább,
bokrok s bozótok,
farkasok és kigyók
szigoru telében...
egymást meglelik...
Hegyek!
ködökbe borult égi tavak,
szigetek a dobogó föld
és a lobogó ég ölén:
mily áhítattal csókolom
rögötök.
Óh, szûnjön meg a magába maradt
árva lelkek félelme s bánata,
s csattanjon ki az Akaraterõ,
s ezernyi ezer életcsirát
istápoljon fel a Tavasz napjaira!
Mert nem a sírás s nem a könnytörlés,
hanem a termõ Élet
- az Emberé.
Ködök, ködök! nyeljétek el a
megalázó kolduskodás,
vigadozó könnyelmûség
rothadásos lidérceit.
Bátorság, bátorság, bátorság jövel!
Jöjjön az Értés, jöjjön a Jóság,
jöjjön a Szerelem:
a Jövõ uttörõje.
A szent uté,
amelyen vígan dübörög
az élet szekere:
elõtte a Munka,
fölötte az Áldás
s vídáman dalol a bakon a víg legény
ismerõs dalokat
szegény...
Legyen áldott
a köd
s legyen boldog és ragyogó
tavaszod:
Erdély!…
Kommentáld!