Sötét felhő fenn az égen,
esőcseppek megszülője,
dédelgette picinyeit,
ahogy elvárhatjuk tőle.
Ám egy furcsa pillanatban
egy eső csepp esni kezdett
útnak indult a föld felé,
ez volt a vég, s ez a kezdet.
Ahogy jött az égi csúszdán
átjárta Őt a félelem:
- amikor majd földet érek
véget érhet az életem?
Félt nagyon a fájdalomtól,
- jaj csak keményre ne essek,
legyen hosszabb az életem,
szép, gömbölyű csepp lehessek.
De a világ ily magasból,
olyan rút és zord, kegyetlen,
- Napsugár is felszáríthat,
Föld magába szívhat engem.
Mit érzek majd, ha leérek,
lelkem mélyén ürességet?
Vagy kis testem szerteloccsan,
s ez az élet így ér véget?
És ahogy így gondolkodott,
lassan véget ért az útja,
Csobbanással befogadta,
egy parasztház gémeskútja.
Fenn a felhő magasában,
másik csepp is útnak indul.
Arcocskáján mosoly játszik
apró szelek szárnyain hull.
Kicsi szíve hevesen ver.
A szemében boldog álom.
Tiszta hite, gondolata:
felfedezem a világom.
Milyen színes, milyen tágas,
mennyi szépség ami rám vár,
egy körforgás ez az élet,
s nem szakad meg soha tán már.
S ahogy lenéz tekintete
felfedez egy kis patakot,
benne millió csepp fürdik,
alkot kedves kis csapatot.
Várjatok csak, jövök én is!
Köztetek örömöm lelem.
Együtt játszunk majd napestig,
s végre lesz, ki játszik velem.
Két part között fogócskázunk,
víg kórusunk csobogása,
vidámít majd erdőt, mezőt,
- meg a fényünk csillogása.
Cseppjeink közt halak úsznak,
megsimítjuk fényes hátuk,
szeretettel körbe fonjuk,
mi leszünk a jó barátjuk.
Csupa vidámság az élet,
leérkezzek, nagyon várom,
olyan gyönyörű az élet,
amilyen egy színes álom.
Véget ért hát hosszú útja,
sok testvére nagyon várta,
és a patak hűs vizében,
életcélját megtalálta.
Két esőcsepp, két gondolat,
talán te is észrevetted:
jobb annak, ki álmodni mer,
mint ki a sorsától retteg.
Kommentáld!