Szereptévesztés:

Be kell vallanom, gondom van az irányítással. Többnyire magam akarom kézben tartani a helyzeteket. Igyekszem állandóan ellenőrizni és - ha úgy tartom jónak - befolyásolni a folyamatot, s a végén még van képem Isten áldását kérni. Nemrég az Úr egy nagyon egyszerű és mély igazságra vezetett rá: amikor nem Vele, olyankor ellene dolgozom.

Akkor jöttem rá erre, mikor egy reggel nyugalmas perceimben Oswald Chambers elmélkedését olvastam:

„Az amatőr gondviselés szerepében tetszelgünk, Isten szerepét próbáljuk játszani mások életében? Olyan hangosak vagyunk mások tanításában, hogy Isten nem tud hozzájuk férni? Tanuljunk meg csukott szájjal és nyitott lélekkel élni.”

Chambers szerint az „amatőr gondviselés” az az ember, aki Isten szerepét próbálja játszani mások életében. Lelkembe döftek ezek a szavak, mert rájöttem, hogy én is ezt teszem. Hogy kinek az életében játszom amatőr gondviselést? A férjemében.

Mikor láttam, hogy az esküvői „Igen” nem alakította azonnal olyan lelki vezetővé a férjemet, amilyennek én szerettem volna látni, elhatároztam, hogy majd én segítek. Igen, szépen játszani kezdtem a Szentlélek szerepét férjem életében. Helyzetekbe hoztam, idéztem a Bibliát, művészi szinten alkalmaztam a szómegvonás módszerét.

Házas éveink alatt kifejlesztett mesteri képességeim ellenére sem lett azzá a lelki vezetővé a férjem, amilyennek én szerettem volna. Tovább imádkoztam, és még szorgalmasabban alkalmaztam jellemalakító módszereimet – mindhiába. Miért nem fizetődtek ki erőfeszítéseim? Mi mást tehetnék még? Amikor elolvastam Oswald Chambers szavait, megkaptam a választ. Becsuktam a számat, és megnyitottam a lelkemet.

A manipulálás, a Biblia idézgetése, a szómegvonás nem segített a férjemnek. „Szentlélek”-alakításom olyan hangos volt, hogy férjem nem hallhatta meg Isten suttogásait a szívében. Azzal, hogy megszállottan igyekeztem alakítani a lelkét, Isten ellen dolgoztam. Szemeim elhomályosultak, nem láttam meg, milyen emberré vált a férjem, milyen emberré akarta őt Isten formálni. Nem vettem észre, mennyire jólelkű ember. Nem láttam, milyen önfeláldozóan segít az özvegyeknek, milyen szorgalmasan dolgozik csendben azokért, akik nálunk szerencsétlenebbek, akik szükségben élnek.

Azonnal elfogadtam a Szentlélek figyelmeztetését. Bűnömet megvallva kértem az Urat, bocsássa meg, hogy az Ő munkáját akartam elvégezni férjem életében. Kértem, hogy alakítsa át szívemet, segítsen, hogy a férjemet az Ő szemével lássam. Nem volt könnyű nyugdíjba vonulni a „Szentlélek” szerepéből. Valóságos igényem, hogy én irányítsam a dolgokat. Úgy gondolom, vannak emberek, akik az én segítségemre, helyzetek, amelyek az én megoldásomra szorulnak. Azzal, hogy rájöttem, Istennek kell játszania a főszerepet, s megadtam magam ennek az igazságnak, soha nem tapasztalt békesség áradt szét az életemben és a házasságomban.