Aranyosi Ervin: Uram, légy útjelzőm!
Én csak visszatértem, mikor leszülettem,
mindent elfeledtem, “rövideszű” lettem.
Apró emlékmorzsák vezetnek az úton,
amit egykor tudtam, újra kell tanulnom.
Légy hát az útjelzőm, vezess az utamon,
nyisd fel két szememet, tágítsd a tudatom!
Nyisd fel szemeimet, mert látni akarok,
szeretetlen itt lent, tudom, nem maradok!
Keresem az utam, az élet értelmét,
kaptam érző szívet, gondolkodó elmét,
s társakat az útra, akik elkísérnek,
és kapok jeleket. Vajon mennyit érnek?
Vannak olyan lelkek, kik előttem járnak,
s hiszem, hogy az úton, valahol már várnak.
Jelenben lépdelek, lábnyomokban járok,
jönnek, és elhagynak közben jó barátok.
Néha rossz irányba indulok, s csalódom.
S van, hogy egy pont körül, körben forgolódom.
Sorsom csapdájába gyakran belelépek,
sajnálom magamat, ugyanakkor: élek.
Néha megtalálok rám váró csodákat,
hol öröm emel fel, hol lehúz a bánat.
Mégsem az a lényeg, hogy merre kell mennem,
hanem hogyan kéne boldogabbnak lennem.
Hogyan lehetne a szépséget fokozni,
másoknak is mindig örömet okozni?
Boldoggá szeretni sok-sok útitársat,
s nem menni elébe búnak, elmúlásnak.
Azt mondod jó Uram, teremtsek magamnak?
Akik hittel élnek, boldogok maradnak?
Hát akkor csak segíts a jó utat járnom,
jó példád vezessen végig a világon!
ÁMEN
Kommentáld!