BELZACÁR
Az éjfél száll halk szárnyakon,
pihen és hallgat Babilon.
De hangos a királyi vár,
lakomát most ad a király.
Száz fáklya, zaj, zenebona,
mulat a király udvara.
Ül körben a ragyogó szolgahad,
csillognak a bortól a poharak.
Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
mert szereti hallani ezt a király.
A király arca kipírul,
a bortól hetyke lángra gyúl.
S a láng vakon lobog bele,
az eget gyalázza bünös dühe.
Hetvenkedik és dühe magasba csap,
vele üvölt a szolgahad.
Kiált a király és hangja vad,
a szolga szalad meg visszaszalad.
Szikrázik arannyal a lakoma,
kifosztva Jehova temploma.
S a király szentségtörő keze
szent kelyhet emel színig tele.
Fenékig üríti a poharát,
s habot ver a szája, míg így kiált:
Csak nevetek rajtad, Jehova —
én, Belzacár, Babilon ura!
Az iszonyú szó alig hangzik el,
rá titkos döbbenet felel.
Csak elhal a hahota hirtelen,
halotti csöndes a terem.
De nézd, csak nézd, ó borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.
És ír a fehér falon, ír az a kéz,
ír lángbetűt, aztán semmibe vész.
A király belebámul a semmibe,
megroggyan a térde, fehér a színe.
Dermedten ül a szolgahad,
csak ül, csak ül, hangot sem ad.
Nem elég ide mágusi hatalom
megfejteni lángírást a falon.
De Belzacárt udvari cselédhada
megölte még az éjszaka.
Heinrich Heine (Vas István fordítása)
Kommentáld!