Illyés Bálint: A TITKOS KÉZ
(Egy csügged barátomhoz.)
Tagadja bár a kishitűség,
Én látom a titkos kezet,
Mely életünk homályos utján
Fénylő csillag gyanánt vezet . . .
- Sötét éjfél borul reánk bár,
S utunk tövis közt tévedez:
Ne félj, ne félj, vándor-barátom!
Nem hagy el soha téged ez.
Remegve sírt fel szívem olykor,
Ha láttam a por emberét,
Hogy annyi véres küzdelemmel
Hiába olt, hiába vét .. .
. . . Alant marad a jónak magva,
Mig a gyom fel, magasra hajt . . .
,,Hajh, ez a föld ős-vadtalaj még:
Dúsan terem csalánt, parajt!"
Lelkem sötét borúlatán át
Kerestem : ha fény volna még, -
S sötétebb lőn mindig körülem:
Csak Golgothára tévedek! . . .
- Vértenger itt, könytenger ottan,
Börtön-sóhaj és máglyaláng!
Alig lép egy a küzdhomokra,
Már sarkán a kigyófulánk!
És dőzsöl a bün, győzedelmén,
Gúnyolva kínt, fájó sóhajt,
S érdemfűzér lesz homlokán a
Könyű, mit álnokul facsart . . .
Az árulóra dij - S babér vár, -
Ki eladá elvét, hitét, -
Mig a dicsőknek koszorúját
A gúny kaczagva tépi szét!
Oh sírtam én sok szenvedővel,
Kit kétség habja hányt-vetett, -
És hordozék önkeblemen is
Nem egy-két vérező sebet .. .
S megátkozám önéletünk', e
Vén mostohát, ki jót s gonoszt,
- Nem érdemet, kegyet tekintve -
Önző, visszás kezekkel oszt!
De átszakadt lelkem borúja . . .
Egy villamfény czikáza fől.
És láttam a titkos kezet, mely
Jóban, roszban gondot visel.
- Láttam, hogy a bün gyözedelmén
A jónak épül temploma,
S nem a dicső, - az vész homályba,
Ki rá irigy fátyolt vona! . . .
- - Mint tűzhányó, küzd, forr az élet,
Magasra szórva lángjait,
S mig az hevével perzsel, éget,
Lenn hamva mindent elborit.
De gyógyforrás fakad nyomában,
Hol enyhülést nyer száz beteg . . .
Igy oszt a sors kemény csapással
Ránk üdvöt, áldást, életet! - -
Tagadja bár a kishitűség,
Én látom a titkos kezet,
Mely életünk homályos utján,
Fénylő csillag-gyanánt vezet . . .
- Sötét éjfél borul reánk bár,
S utunk tövis közt tévedez:
Ne félj , ne félj, vándor-barátom!
Nem hágy el soha téged ez!
1869.
Kommentáld!