Szabolcska Mihály:Az olajfák hegyén
Mester, hallottam ajkadról a szókat
és jártam Véled az Olajfák hegyén,
lenn szürke ködben rejtezett a város,
fönn glóriásan ömlött ránk a fény.
Szemed tükörén nehéz könnyek ültek
és messze intett két áldó karod,
ahol a város szunnyadott a bűnben:
- Azok majd engem megköveznek ott! -
Mester, hallottam ajkadról a szókat,
hogy áradt, zengett, terjedt a beszéd,
s láttam kigyúlni jégarcát a holtnak,
láttam a vaknak kinyílni szemét.
És szomjan lestem, ittam az Igédet,
s mint alvajáró követtem nyomod
és vállaltam a gúnyt, a szenvedésed,
én Magdaléna, a te asszonyod.
Mester, halottam ajkadról a szókat,
s a nép ajkán hallottam a morajt,
- hogy lelkesülten visszhangzá Igédet,
s tudtam, hogy egyszer megköveznek majd.
Lelkem palástját köréd szőttem lágyan,
s szívem szerelme védve átfogott,
és én véreztem minden kődobásban,
én Magdaléna, a te asszonyod.
Mester, az út még messze van odáig,
s a mi utunkon annyi kő hever,
és annyi kéz, mely felénk hajítja,
ne tudd, hogy fáj, ne tudd, hogy vérezel.
Szemem könnyével fürdetem a lábad,
hajam selymével törülöm nyomod,
s ajkam dalával az Igédet zengem
én Magdaléna, a te asszonyod.
Kommentáld!