Megfogantál, s vele kaptad
szívedet, a lelkedet.
Éltető erőt, reményt,
mint első örökségedet.
Hogy fájdalmak közt, világra jöjj,
összeszedted erődet,
remélve, majd megpihenhetsz
édesanyád ölében.
Mézédes tej, vár e rád,
majd ringató bölcsőddel?
Ha sírsz átölel?
Simogat majd kezével?
Mondja e majd neked?
A remény legyen veled.
Megadatott, mit reméltél,
táplált téged, s ringatott.
Aggódott, és szeretett,
szíve érted dobogott.
Mikor jött az idő, elengedte kezedet,
Remélte csak, megtalálod helyedet.
Szólt utánad, vigyázz magadra!
Könnye pergett ,mélyen szántva arcába.
Ölelő karja a semmit fogva,
erőtlen hullt ölébe.
Szorította, markolta,
fájdalma a szívében.
S csak ennyit rebegett,
Fiam, a remény legyen veled.
Lezárva életed, egy korszakát,
bízva néztél a jövőbe.
Olthatatlan tudásvágyad
az ismeretlent kereste.
Kitárta előtted kapuit,
a nagyvilág,
de magányod fojtogatott,
szorosan markába zárt.
Mit ér a tudás, az élet,
barátaid,szeretteid nélkül?
Mit ér a férfi, egymaga,
szerelmes asszony nélkül?
Csak az égieket kérhetted,
hogy a remény legyen veled.
Életed hullámvölgyeiben
kerested álmodat,s vágyakat.
Remélve megleled,
a mindenséget, és benne önmagad.
Ösztöneid sugallata mutatta meg szívednek,
hol gyökereid vannak,megtalálod békédet.
.Megtalálod azt, ki téged szerethet,
Ki szívébe zárja örök szerelmed.
Ő mondja majd neked,
A remény mindig legyen veled.
/számomra ismeretlen költő/
Kommentáld!