Leszek-e még,Uram,
síró,sóhajtó,sóvárgó
gyermeked:aki szeretném,
kívánom,kérem,könyörgök,
hogy hittel töltsd meg
újra szívemet.
Mert önmagamba roskadva vallom,
megszégyenülve,fájón Teneked,
hogy olyan kevés bennem
a belső erő:
meghidegült az első szeretet.
Megfagyott a lelkem szép virága:
a Kezedben kinyíló szeretet,
mert annyi vihar rázta az életem,
és lehulltak a tépett levelek.
- Tudlak-e még újra úgy szeretni?
És hinni,hinni mindenek fölött?
Látom-e még ragyogni kereszted,
mikor forgok zúgó ár között?
Péteri utat,tamásit járok.
A tagadást ,a kételkedést ,Uram!
Szívszorító érzések villáma
a véremig,a velőmig suhan.
- Vannak,akik eltitkolják talán,
ha ilyen napok fájdalmait élik,
és behúzva a vitorla vásznát,
a vihar elvonulását remélik.
- Én is hiszem és várom is jöttét.
De addig,Uram,míg a próba tart,
kérlek,lásd meg esendő voltomat:
utamon a százezer vihart.
- Azokért is kérlek,akik
csendben hordozzák a fájdalmat,
mert szégyellik azt kimondani,
mintha szégyen volna
a stáció járás:
szégyen volna keresztet hordani.
- Én bevallom hangosan , zokogva,
hogy: bizony, Uram,
sokszor roskadok.
S mindig kérdezem:
-Uram! Leszek-e még olyan,
amilyennek Te akarod?
1984 december3
Kommentáld!