Sokat kérünk. Sokszor sokat. És már rohanunk is tovább legtöbbször. Kérünk gyermekünktől figyelmet, szófogadást, szedd össze a játékaidat, mosd meg a kezedet, ne nyúlj hozzá, várj egy kicsit...
Kérünk a társunktól egy csókot, még öt percet, beszélgetést, szeretetet, vigyázz a kicsire, amíg főzök, elfogyott a kosztpénz...
Kérünk a barátainktól segítséget, megértést, türelmet, hogy majd holnap felhívlak, vagy írok, esetleg majd meglátogatlak...
Kérünk a munkatársainktól tanácsot, te ezt hogy tapasztaltad, segíst megjavítani a gépemet, nem megy rajta a passziánsz...
Kérünk Istentől kegyelmet, megbocsátást, gyógyítást, tapasztalatot, erőt, hitet, anyagi javakat, csodát, csak most az egyszer utoljára...
És ennél sokkal kevesebbszer hagyja el a szánkat a köszönöm.
Köszönöm, hogy mellettem vagy, köszönöm, hogy elmosogattál, köszönöm, hogy megnevettettél, köszönöm...
Ma legyen ez másként! Ma és mától fogva járjunk nyitott szemmel, és ne vegyünk mindent természetesnek!
Köszönjük meg a kicsit és a nagyot, a jót, és azt is, amiről még nem tudjuk, mi lesz belőle. Tanuljunk együtt hálásnak lenni.
Mindenért.
Hálásnak lenni egymás iránt, és hálával fordulni Isten felé.
ÁMEN
Kommentáld!