És hátrafordult az Úr...
Lk. 22,61
Azt hitte, ő már tántoríthatatlan!
Hogy Mesterét a sírig el nem hagyja,
hogy életét örökre neki adja;
ó, mily kevélyen s lángolón fogadta!
De a kísértés első viharában
a gyászos éjen mégis megtagadta!
Azt hitte, ő már hívebb mint a többi,
erőt a Sátán nem vesz többé rajta.
Kőszikla ő s bár pokol vésze zúghat,
hűségét semmi meg nem ingathatja.
És jött az éj, a borzasztó, az átkos...
S ő Mesterét háromszor megtagadta.
S egyszer csak... hátranéz a drága Mester.
Szelíd szemének fénye könnyben égett,
s a hűtlen Péter feljajdul zokogva.
Olvad a szív, a kérges és mogorva,
az érdek és az önzés semmivé lett.
Hát így mit ér, hát így mit hoz az élet?!
Csak ezt az órát meg ne érte volna!
És hullt a könny... a legszentebb, mi hullhat:
a bűnbánatnak tiszta drága gyöngye.
Aranyszínűvé vált a föld göröngye,
az égbolt is más csillagfényben égett,
és - fordulóhoz ért egy emberélet!
S az, mi eddig csak méregpohár volt
csodák-csodája ontja már a mézet.
S ez mind azért, mert némán, megbocsátón
a drága Mester - egyszer hátranézett.
Ó, én is hittem - semmi meg nem ingat,
hűségem szentebb minden földi vágynál,
erősebb minden földi köteléknél,
nem áll meg többé sírnál és halálnál.
Hittem, hogy Krisztus mindenem a földön,
szerelmem még a tengernél is mélyebb,
ő nékem Út, az Igazság s az Élet,
nagyobb kincs minden csillogó aranynál,
drágább mint minden cél, mint minden álom,
drágább a Mester, drágább - önmagamnál!
Hogy övé lettem sírig, mindörökre,
ó - én is százszor esküvel fogadtam
és a futásban mégis elmaradtam.
Szent eskümet - ó, hányszor elfeledtem,
s hű Mesterem - de sokszor megtagadtam!
S hogy mostan mégis ott járok nyomában,
nem vitt erőszak, semmiféle kényszer.
Csak - ő rám nézett szép, szelíd szemével
és szívem összedobban a szívével!
Mert kőszívemnek elzárt börtönébe
nem juthatott be semmi más igézet,
csak az rázott fel, azt teremtett újjá,
hogy hűtlenségem átkos éjjelében,
a drága Mester egyszer - hátranézett.ÁMEN
Kommentáld!