Oláh Lajosné: AZ ÉKES KAPU ELŐTT. . .
Egy sánta ez Ékes kapu előtt.
Ünnep s nyomor oly közel vannak itt...
A templom égi fénybe öltözött.
A sánta hordja koldus-rongyait;
Körülte emberfolyam kavarog.
Vallásosak és vallástalanok,
Közömbösek, hívők, hitetlenek,
Ünnep s nyomor oly megszokott nekik,
Ki-ki hordja baját vagy örömét.
A sánta vár és tártja a kezét:
Jó emberek, pár fillért adjatok,
Gyógyulás nincs, de élni akarok!
Nincs gyógyulás, földhözragadt szegény?
Az emberfolyam kellős közepén
Megáll a sor. Hangzik Péter szava:
Tekints reánk, te fájdalmak fia!
Nincsen nekünk ezüstünk, aranyunk,
De van mennyben feltámadott Urunk!
Az Ő nevében mondom én neked:
Kelj fel és járj! Ő gyógyítód neked.
S míg megfogja a remegő kezet,
Átjárja a reszkető térdeket
Jézustól jött, szent, gyógyító erő;
Feláll, ujjong a régi szenvedő.
Első útja a templomba vezet,
Lássa, hallja a nagy gyülekezet,
Hogy míg ott benn a szertartás folyik:
Ott kinn Jézus gyógyít, munkálkodik.
Nem hallott már. Él és uralkodik,
S kit kézbe vett, az hozzá tartozik.
Így történt az Ékes kapu előtt.
S mi még itt ülünk, hívjuk, várjuk Őt,
Gyermekünk, magunk terhét hordozók,
Százak, ezrek, sírók, imádkozók.
Jártunk mi már orvostól orvosig,
De a nagy baj mind Őrá tartozik.
Uram Jézus! Áraszd ki az erőt!
Mint egykor az Ékes kapu előtt!
Kommentáld!