Reményik Sándor:A LELKI SZEGÉNYSÉG DÍCSÉRETE
Hálát adok, hogy a világból
Oly kevés dolgot ismerek,
Hálát, hogy Párist sohse láttam,
S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán,
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem
Idejében a távolok.
Ó láttam így is, éltem így is,
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle,
Ha még több darabra török?
S előlem milliónyi részlet
Födi el azt, ami örök.
Egy kutat ástam önmagamba,
Titokzatos, komor kutat.
Sötét vize pár rokon-árnyat,
S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak,
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell
Cserébe szegénységemér'.
Testvér-csillagot, rokon-árnyat
Vágyom ringatva tartani,
Nem kellenek új emberarcok,
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor
A mindíg-beomló kutat.
Erdély ege, parányi égbolt,
Tündöklő testvér-csillagok:
Szegénységem kútperemére
Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen:
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
Halálos fáradtságomat.
Új világok üzenetével
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is,
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám,
S milyen kevés lett az enyém!
E keveset add átölelnem,
És benne átfognom magam,
S halálom elfelednem benne,
S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
- Szent szegénységben: gazdagságban -
A mindenségnek végzetét.ÁMEN
Kolozsvár, 1924 március havában
Kommentáld!