Emlékezzünk...

52 éve,1966. 05. 26.Meghalt Tamási Áron Kossuth-díjas író, akadémikus .

Tamási Áron:

„…jól ismerem ezt a patakfolyót,…
Farkaslakát sohasem felejti el,
még a tengerben sem,
öreg csepp korában…

…a falu havasi birtokán
kibuggyan a földbõl, és az illatos,
ünnepélyes csendben
meglátja a rengeteget!”

„… odateszem a virágokat
az apám sírjára…
mozdulatlanul nézem a földet, és
az jut eszembe, hogy valamikor
én is itt fogok feküdni.”

Első novellája 1922-ben jelent meg.
1923. és 1926. közöttaz Egyesült Államokban élt, írásait folyamatosan hazaküldte. 1925-ben jelent meg első novelláskötete (Lélekindulás). Hazatérése után Kolozsváron telepedett le, s az erdélyi magyar irodalmi és szellemi élet vezető alakja lett.
Az Újság és az Ellenzék munkatársa volt, előadáskörutakat szervezett, többször szerepelt Magyarországon.
1933-tól a Brassói Lapokban külön rovata volt (Tiszta beszéd).
1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja volt.
1935. után politikai nézetei radikalizálódtak, felfogása a népi írókéhoz került közel. Budapest ostromát Bajor Gizi házában vészelte át.
1945-től 1947-ig országgyűlési képviselő volt.
1949-1953-ig kiszorították az irodalmi életből, később újra megjelenhettek cikkei, elbeszélései.
Legnagyobb írói sikerét az Ábel - trilógiával aratta. Írásaiban főként a székely falvak világát, az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta.
Tehetsége és fantáziája játszi könnyedséggel olvasztotta egybe a tragédiát és komédiát, a misztikumot és a falu józan realizmusát.
Regények mellett színpadi műveket is írt, amelyek közül kiemelkedik az Énekes madár című darabja.

Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

„Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.
Õsszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelõleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülõföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedõnek.”