Kun Magdolna
Nagyapám
Hej, nagyapám, ha tudnád mivé lett a világ.
Nincs már jóízű kenyér sem, amit madár látott.
S nincs már égig érő búza sem, melynek lisztjéből
Nagyanyám sütött frissen sült kalácsot.
Nincs már cigány sem, ki szívéből játszana,
és elmuzsikálná, hogy a darumadár hol jár,
mert tudom, mikor ezt hallgattad déli nótaszókor,
megcsillant szemedben néhány fényes könnypár.
Nagyanyám még boldog, ha fényképedet nézi
s a képről visszatekint egy szép szál, deli legény,
kinek élete olyan volt sok szépasszony csókjától,
mint a mesékből kilépő bűvös kalandregény.
Nem tudom látod-e, hogy én most milyen vagyok,
hisz már akkor elhagytál mikor gyermek voltam,
de hidd el lelkemben ma is élénk igaz szereteted,
melyből felnőttként is csak szépeket tanultam.
Egyszer majd találkozunk ott a csillagokban,
hol újra unokaként foghatod ráncossá vált kezem,
mert tudod, hogy a zord idő nem állt meg felettem,
de rád gondolva gyermeki megdobbanó szívem.
Néha még álmomban kérdezgetlek téged,
mert annyira szeretném, hogy újra mesélj nekem,
úgy, mint akkor régen, mikor öledbe ültettél,
és tündérré varázsoltál, mitől felcsillant a szemem.
Elbúcsúzom nagyapám most ezen írott verssel,
s hiszem, hogy mellettem állsz és látod is kezem,
hogy remeg a sorok között, mikor az ég felé sóhajtom,
milyen jó lenne, ha a mindenség visszaadna nekem.
https://www.youtube.com/watch?v=NCglS5p9tXw
Kommentáld!