Réges-régen élt egyszer egy öreg favágó a fiával. Nagyon szegények voltak, de volt egy csodaszép, hófehér lovuk.Mindennap elment a két férfi az erdőbe, tüzelőfát szedegettek, majd fillérekért eladták a faluban. A falu népe a fejét csóválta ezen.„Öregapám” – mondogatták neki: 

- Miért nem adod el a lovadat? A gróf egy vagyont ígért érte. Úgy élhetnél a fiaddal, mint egy fejedelem.

- Reménytelen ezekkel az emberekkel. Mindig ugyanazt fújják” – gondolta az öreg magában.

- Ez a ló több, mint egy állat – hangzott mindig a válasza. - Ő a barátom. Mondjátok meg, hogy adhatnám el a barátomat?

- Jól van – felelték a falubeliek, de egyszer majd ellopja valaki a lovadat. Akkor aztán sajnálhatod majd.

És valóban: egy reggel nem volt ott a ló az istállójában. Az öregember és a fia mindenütt keresték, de nem találták meg.

 Látod, nekünk volt igazunk! – csúfolták a falubeliek. - Valaki ellopta a lovadat. Jobb lett volna, ha ránk hallgatsz, és megszerezted volna a pénzt, amíg megvolt rá a lehetőséged. 

A saját ostobaságod változtatta átokká azt, ami áldásodra lehetett volna!

Az öregember csöndesen így felelt: 

- Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. Csak annyit tudok, hogy a ló ma nincs az istállóban.

Néhány nap múlva visszatért a ló – egy egész sereg vadlóval együtt. A falu népe teljesen elképedt, és gratulált az öregnek a nem remélt „szerencséhez”. 

- Mégiscsak neked volt igazad, öreg – mondták. - Nem kellett volna olyan elhamarkodottan ítélkeznünk. Amit átoknak gondoltunk, áldásnak bizonyult. Egy egész vagyont szerezhetsz ezekből a lovakból!

Az öreg favágó értetlenül rázta a fejét: 

- Hát már soha nem fogják föl ezek az emberek? Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. Annyit tudok csak, hogy újra itt a lovam, és tíz vadlovat hozott magával.

Néhány nap múlva a favágó fia eltörte mindkét lábát, miközben a vadlovakat akarta betörni. 

A falu lakói újra elámultak az öreg bölcsességén. - Most is neked volt igazad – vélekedtek.- Amit mi áldásnak tekintettünk, arról kiderült, hogy átok. Most ágyban fekszik a fiad, és arra sem képes már, hogy veled menjen.

Mély sóhajjal válaszolt a favágó: 

- Hát már sohasem lesztek bölcsebbek? Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni. 

Csak annyit tudok, hogy a fiam mindkét lábát eltörte.

- Hogy milyen bolond ez az ember!’ – gondolták a falubeliek, és otthagyták. -Hát nem látja, hogy mi a baj?

Néhány nap múlva a király hadat üzent egy másik országnak, és az összes falubeli fia bevonult. Volt miért panaszkodnia és sírnia a falu népének, amikor látták, hogy a fiaik szép rendben menetelve otthagyják őket.

- Biztosan elesnek a fiaink ebben a gonosz háborúban – jajveszékelték. - Sohasem látjuk viszont őket! Milyen szerencse hogy a fiad eltörte a lábait! Amit átoknak tartottunk, végül áldásnak bizonyult!

Az öreg újra csak a fejét rázhatta. Türelmesen megpróbálta elmagyarázni nekik: 

- Hogy áldás-e vagy átok, nem tudom megítélni, csak azt tudom, hogy a ti fiaitok bevonultak a háborúba, és az enyém itthon maradt. Egyedül Isten tudja, hogy végül mi lesz mindezekből.

(Elizabeth Mittelstädt)

Talán mostani életedet átokként éled meg, de Isten képes azt is áldássá tenni. Bízzunk benne!