Valamikor réges-rég élt egy kötéltáncos, aki avval kereste a kenyerét, hogy városról városra járt, kifeszített a piactér fölött jó magasan egy kötelet, és azon mindenféle mutatvánnyal szórakoztatta az embereket. Bámulatos dolgokra volt képes. Könnyedén végigsétált a kötélen, ugrált rajta, cigánykereket hányt, vagy éppen szaltózott. Az emberek a piactéren csak álltak és tátott szájjal meredtek a kötéltáncosra, és persze minden merészebb mutatványa után vastapssal fejezték ki elismerésüket. Egy alkalommal, mikor már kellően elkápráztatta a piactéren összegyűlt sokaságot, arra kérte a zöldségárust, adja föl neki a talicskáját. Óvatosan ráhelyezte a járgány kerekét a kötélre, majd lekiáltott:

– Elhiszitek-e, hogy végig tudom tolni ezt a talicskát a kötélen?

– Hát persze, hogy elhisszük! Már hogyne hinnénk el? – hangzott több bámészkodótól a válasz.

– Hát azt elhiszitek-e, hogy akkor is végig tudom tolni a talicskát a kötélen, ha ül benne valaki? – feszítette tovább a húrt a kötéltáncos.

– Ha végig tudod tolni üresen, mi az neked, ha ül is benne valaki? – mondták többen az álldogálók közül.

– No és ki vállalkozik arra, hogy bele is ül? – tette föl utolsó kérdését a mutatványos.

Hirtelen kínos csönd támadt az egész piactéren. A gyümölcsárus, aki eddig feszülten figyelte a mutatványokat, most az almái gondos tisztogatásával foglalkozott.

A kelmeárus úgy tett, mintha a sálait rendeztette volna, pedig rendben voltak azok. Több vásárló pedig lehajolt, mintha talált volna valamit, vagy a cipőjét kötözgetné.

Senki se mert a kötéltáncosra nézni, nehogy a tekintetből arra következtessen, ő szeretne beleülni a talicskába.

A feszült csendet egy 7-8 éves kisfiú lelkes kiáltása törte meg:

– Majd én beleülök!

Az emberek döbbenten néztek a kisfiúra, aki már oda is szaladt a kötélhez, és kérte az ott álldogálókat, hogy segítsenek neki, emeljék föl a kötéltáncoshoz, aki elkapta a kezét, és óvatosan beleültette a talicskába. A mutatványos várt néhány másodpercet, mintha erőt gyűjtene, majd megindult a gyerekkel a kötél másik vége felé. Egyik produkciójára sem figyeltek olyan feszülten az emberek, mint erre.

A gyümölcsárus kiejtette a kezéből az almát, a kelmeárus egy sálat markolászott, az emberek körmüket rágva figyeltek: „Jaj, mi lesz avval a kisfiúval! Jaj, csak le ne essen!” Néha úgy tűnt, mintha a kötéltáncos megingott volna, és nem bírná egyensúlyban tartani a nehéz talicskát, de aztán ismét visszanyerte az önuralmát. Ilyenkor az egész piactér szinte egyszerre sóhajtott föl.

Egy-két nő föl is sikoltott, de hamar csendre intették a mellettük állók. Végre aztán a talicska szerencsésen átért a túloldalra.

Hatalmas üdvrivalgásban tört ki mindenki, miközben a kötéltáncos leengedte, lent pedig átvették a kisfiút. Most már nem is annyira a mutatványos ügyességére figyeltek, hanem sokkal inkább a kisfiú bátorságára. A zöldségárus meg is kérdezte:

– De hát hogy volt bátorságod beleülni olyan magasan abba a talicskába? Honnan vettél bátorságot, hogy rábízd magad egy idegenre?

– Nem idegen ő nekem! - válaszolta mosolyogva a kisfiú – Ő az édesapám.

Ha mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel a mennyei édesapánk szeret minket, akkor nincs mit félnünk az ítélet napjától. Biztosak lehetünk abban, hogy aki eddig is fogta a talicska két nyelét, az az utolsó napon is mellettünk fog állni, és azt fogja mondani: „Ő az én fiam, és szeretném, ha velem együtt lenne egy örökkévalóságon át az országomban.” Űzze el ez a bizonyosság ma is a szívünkből a félelmet!

ÁMEN