Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. 'Tényleg?' - hallatszott a suttogás... 'Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!' - és 'Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek' - szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele.

A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnámban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére... A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: 'Ön a matematika tanárnője volt Marknak?' Ő "igen"-t bólintott. Erre a fiú azt mondta:'Mark nagyon gyakran beszélt magáról.'

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

'Valamit szeretnénk mutatni' - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. 'Ezt találták, amikor fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.'

A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

'Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak' - mondta Mark anyja. 'Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.'

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: 'Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.'

Chuck felesége pedig így szólt: 'Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.'

'Az enyém is megvan még' - mondta Marily. 'A naplómban tartom'.

Ekkor Vicky, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. 'Mindig magamnál hordom' - mondta Vicky, és hozzátette: 'Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.'

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Gondolj rá: azt aratjuk, amit vetettünk. Amit az ember ad a másik embernek, vissza is jön a saját életébe.