„… ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,2).

Minden évben megünnepeljük a reformáció emléknapját. Kegyelettel emlékezünk hitvalló őseinkre, hálát adunk áldozatos életükért, és azokért a kegyelmi ajándékokért is, amiket örökségként hagytak reánk.

A reformáció azonban nem csak korszakot lezáró és új érát nyitó történelmi esemény, hanem meghatározó hitünk és erkölcsi életünk megélése szempontjából. A reformációban Isten, élő és éltető világosságát gyújtotta meg Igéje által, amely új útra terelte az anyaszentegyház szolgálatát a teremtett világban.

Ennek a fénynek kell átjárnia a mi egész életünket is, hogy valóban megújult emberekként, mint Isten családjának tagjai élhessünk. Ezért van szükségünk a magunk reformációjára.

Nem kell bizonygatni, hogy korunk a krízisek korszaka. A gazdasági, társadalmi válság mellett a legsúlyosabb az erkölcsi krízis. A keresztyén etika egyre inkább kezd kiszorulni a közéletből. Éppen a mellőzés eredményezi azokat a sajnálatos válsághelyzeteket, amiknek szenvedő alanyai vagyunk. Nemcsak fellazultak, de néhol el is tűntek az erkölcsi normák. Jellemző kortünet a bűn romboló hatása iránti érzéketlenség. A könnyed életvitel, az ügyeskedő, becsvágy fűtötte megvalósítási vágy, a saját előnyök biztosítása a jólét és a tekintély fenntartása érdekében, sok esetben féktelenségre, gátlástalanságra ösztönöz. Sokszor belepi a gyom Krisztus követésének útját, mert az ember vélt nagyságának a fellegében jár.

A magunk reformációjának szükségessége egyre sürgetőbb feladat. Rohanó életünkben szükségünk van meg-megállni, elcsendesedni, magunkba nézni és rendezni dolgainkat elsősorban Isten irányában, ugyanakkor embertársaink felé. Nem lehetünk önző „magánemberek”. Sok minden megváltozna környezetünkben, ha vállalnánk egy ilyen őszinte szembesülést. „Ismerd meg magad” – a bölcs tanács egyre időszerűbb napjainkban.

Az apostol fent idézett etikai tanácsa kettős vonatkozásával nagyon aktuális a magunk reformációja tekintetében. Elsősorban is tudatosítnunk kell, hogy mi is az a „minta”, amihez igazodunk, amit követünk. Kihez vagy mihez szabjuk magunkat napjaink igyekezetében? Sok tetszetős és csábító példa van, ami jóléttel, előnnyel, sikerekkel kecsegtet. Talán éppen azt keressük, hogy kevés befektetéssel nagy nyereséghez jussunk és így boldogan tölthessük napjainkat.

A követendő mércét jelentő példák azonban megtévesztőek, mert ennek a világnak bélyegét viselik magukon. Ezért így tanácsol az apostoli intés: „Ne szabjátok magatokat e világhoz…” Ugyanakkor állásfoglalásra és határozott döntésre hívja fel figyelmünket: ”… változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”.

Olyan változásra van szükségünk, amely egész énünk, természetünk átalakulását jelenti. A Szentírás nyelvén az „elme”, belső énünket jelenti, ahol „székel” személyiségünk, kifejezi szellemi, erkölcsi állapotunkat, reflektáló és cselekvő öntudatunkat. Ezt a szükségképpeni megváltozást kéri Krisztus Nikodémusztól, az akkori egyházi főembertől, amikor kijelenti: „Szükség néktek újonnan születnetek” (Jn 3,7). Ez a felszólítás nem foltozgatást, javítgatást jelent, hanem teljes változást, gyökeres átalakulást.

Amint a születés egészen új életkezdést jelent, úgy nekünk is új emberekké kell válnunk, új életúton kell elindulnunk. Ennek a változásnak emberségünk központjában kell bekövetkeznie, ami meglátszik gondolkozásmódunkban, érzelmi világunkban, beszédünkben, cselekedeteinkben: egész életvitelünkben.

Ez a nagy változás a Szentlélek munkájának eredménye, aki nekünk is adatott, aki Krisztus javainak részesévé tesz, vigasztal és mindörökké velünk marad (Heidelbergi Káté 53. kérdés). Ebben a nagy változásban egy új „minta” jelenik meg, amire ugyancsak Krisztus hívja fel figyelmünket, amikor a szeretet nagy parancsolatára utal: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22,37-39). 

A mi szeretetünk csak visszhang arra a legnagyobb szenvedést vállaló, életmentő szeretetre, amit Krisztus által tett meg értünk. Ha Isten ilyen áron gyermekeivé fogadott azzal, hogy magához kapcsolt és embertársunk mellé állított, nekünk a szeretet életformájában kell járnunk. Krízisbe sodródott világunkat csak a szeretet mentheti meg!

 Csak a szeretet vállalásának útja vezet ki a mélységből, az a szeretet, amelyről az apostol a korinthusi gyülekezetnek, mint „kiváltképpen való útról” szól: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik,nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy” (1Kor 13,1-8).

A szeretet gyógyít, vígasztal, megbocsát, utat mutat, tanácsol és erőt ad a mindennapi küzdelemhez, ám felelősséget is támaszt környezetünkben. Ezt a szeretet, kell gyakorolnunk családunkban hitvestársunk, gyermekeink, megöregedett szüleink, barátaink, munkatársaink irányában. 

Minden szeretetben kiteljesedő cselekvés „vadócba rózsaoltás” (Mécs László), ami megszépíti a földet. A magunk reformációja nyomán nagy változások következhetnek be, amik lehetnek, szolgálhatják „Istennek jó, kedves és tökéletes akaratát”. ÁMEN

Eszenyeiné Széles Mária lelkipásztor