A reformáció korának egyik legimpulzívabb alakja, Sztárai Mihály (1500-1575), ferences rendi szerzetesből vált Luther tanainak követőjévé. Sosem félt kockára tenni az életét azért, ami fontos volt neki. A mohácsi csatába is elment, hogy védje a hazáját.

Amikor a törökök elfoglalták Magyarországot, a teljes káosz és fejetlenség közepette elindult reményt vinni a reménytelenségbe.

Nyilvános hitvitákat tartott, s ilyenkor előfordult, hogy teknők alá rejtve kellett kimenteni őt a felingerelt hallgatóság közül. Máskor meg egy-egy karóra szúrt tök bánta, hogy épp egy vérszomjas török vagy bosszúra éhes ellenfél került az ajtaja elé.

Állandóan rótta az utakat, 25-30 kilométert is gyalogolt naponta, éhezve, fázva, csak hogy célba juttassa Isten evangéliumát. Hét év alatt százhúsz helyen szervezett gyülekezetet a Dráván innen és túl, fiatal lelkészeket állítva az élükre, akiket ő maga igazgatott. Templomokat hozatott rendbe, iskolákat létesített, színi előadásokat rendezett. Rengeteget írt (gyülekezeti ének, zsoltár, vallásos história, dráma, prédikáció), s ezeket többnyire élőszóban terjesztette a hallgatóság között. Két éneke az istentiszteleteinkről is ismerős lehet (362. Mely igen jó, 364. Mindenkoron áldom (MRÉ)).

Mindamellett, hogy Sztárai egy igazi túlélő volt, határozott célokkal, falakat döntögető elhivatottsággal megáldva, volt egy ajándéka, amit zseniális módon tudott felhasználni: ismerte a nép nyelvét és szívét:

„Útja sok-sok kilométeren keresztül néptelen városok és falvak üszkös romjai között vezet el. Ember sehol, csak károgó varjúsereg és éhes kóbor kutyák.

– Óh, Uram! – kiált fel fájdalmasan-, kinek hirdessem itt a te vigasztaló igédet?

Feláll egy magas dombra, és végignéz a néptelen tájon. Egyszerre jó gondolata támad. Előveszi hegedűjét, és elkezd hegedülni, majd erős, csengő hangon énekelni kezd. Szívből jön a hang, messze száll, tele van Istent kereső könyörgéssel:

„Sok ínségünkben hozzád kiáltunk, Felséges Isten,

Mert parancsoltad, hogy megkeressünk a mi szükségünkben.”

S lám egyszerre megelevenedik a táj. Földbe vájt odúkból, a nádas sűrűjéből csonttá-bőrré aszalódott férfiak, asszonyok és gyermekek bújnak elő. Alig van emberformájuk. Láttukra kicsordul Sztárai könnye, szíve megtelik forró szeretettel.

– Szegény nyomorult népem, ne essetek kétségbe. Ha mindenki el is hagyott, Isten soha nem hagy el titeket. Szeret és szán benneteket. Ha ideig-óráig el is fordította orcáját népünkről – ha megtértek -, ismét felénk fordul, megépíti újra hazánkat, és leveszi rólunk a török terhes igáját.

Az emberek sírva hallgatták.

– Ne sírjatok – bíztatta őket Sztárai. – Fogjatok újra munkához. Építsétek fel hajlékaitokat, műveljétek a földet, és bízzatok a jobb jövőben, mert Isten veletek van (…).

Amikor elbúcsúzik tőlük, hogy egy másik romos falu népét keresse föl, alig akarják elengedni. Van, aki ruhája szegélyét csókolja, mások kezét simogatják, mindenki áldja, magasztalja. Tartanák vissza, de Sztárait hajtja a belső tűz: minél több helyre elvinni az evangélium vigasztaló szavát.”

(Turbucz Erzsébet: Szöveggyűjtemény az egyháztörténeti versenyhez)

Vajon mit tenne ma Sztárai Mihály, ha a sokat látott Kárpátalján keresztül vezetne az útja?

Estefelé talán leülne egy ütött-kopott padra, elővenné a hegedűjét, elénekelne egy istenes éneket, majd azt mondaná: Szegény nyomorult népem, ne essetek kétségbe! Ha sok mindenki el is hagyott, Isten soha nem hagy el titeket. Fogjatok újra munkához! Építsétek fel hajlékaitokat, műveljétek a földet, és bízzatok a jobb jövőben, mert Isten veletek van!

X, Y, Z, alfa generációs Sztárai Mihályok, most sincs kevésbé szükség a Lélek erejére, mint 500 évvel ezelőtt volt. Üljetek hát ki a terekre, énekeljétek Isten dalait! Sok itt a lankadt kéz, a roskadozó térd, a remegő szív (Ézs 35,3-4).

Használjátok a tehetségeteket, a helyzet nyújtotta lehetőségeiteket, hadd épüljön Isten országa bennünk, közöttünk, általunk!

Szerző: Olasz Tímea