Volt egyszer egy öreg kolostor, amelyre nehéz idők jártak. Évszázadokkal korábban ez egy virágzó kolostor volt, ahol sok odaszánt szerzetes élt és dolgozott, és nagy hatással volt a birodalomra. Most azonban mindössze öt szerzetes élt itt, akik már mindnyájan hetven év felettiek voltak. Ez nyilvánvalóan egy halálraítélt rend volt.

Pár mérföldnyire a kolostortól lakott egy öreg remete, akiről sokan azt tartották, hogy próféta. Egy napon, amikor a szerzetesek rendjük küszöbön álló kihalása miatt gyötrődtek, elhatározták, hogy meglátogatják a remetét, hátha valami jó tanáccsal tud szolgálni. Hátha képes a jövőbe látni, és meg tudja mutatni nekik, mit tehetnek a kolostor megmentéséért.

A remete szívesen fogadta a szerzeteseket a kunyhójában, de amikor előadták látogatásuk célját, a házigazda csupán szánakozó együttérzést tanúsított irántuk.

-     Igen, értem, hogy mi a helyzet - mondta. - Az emberekből kihalt már a lélek. Alig van ma már, aki a régi dolgokkal törődne.

-     Tudsz-e valamit tanácsolni nekünk, - kérdezte az apát a remetét - ami segítene megmenteni a kolostort?

-     Sajnos, nem - válaszolta a remete. - Azt nem tudom, hogyan menthető meg a kolostorotok. Csak azt tudom mondani nektek, hogy egyikőtök Isten apostola.

A szerzetesek csalódottak voltak, s ugyanakkor össze is zavarodtak a remete rejtélyes kijelentése miatt. Visszatérve a kolostorba azon gondolkodtak magukban, mit érthetett a remete azon, hogy „egyikőtök Isten apostola". A látogatást követően még hónapokig foglalkoztatta a szerzeteseket, milyen jelentősége lehet annak, amit a remete mondott.

-     Egyikünk Isten apostola - töprengtek. - Tényleg arra gondolt, hogy közülünk, a kolostorban élő szerzetesek közül valaki? Ez lehetetlen. Hiszen mi mindnyájan túl öregek vagyunk már, és túl jelentéktelenek is. De mi van akkor, ha mégis igaz? És ha igen, melyikünk az? Vajon az apátra gondolt? Igen, amennyiben közülünk való, úgy biztosan az apát lesz az. Ő volt a mi vezetőnk több mint egy nemzedéken keresztül. Bár az is lehet, hogy Tamás testvérre gondolt. Tamás testvér valóban szent életű, bölcs ember, és jó meglátásai vannak. György testvérre csak nem gondolhatott, hiszen ő időnként mogorva, és nehéz jobb belátásra bírni. Bár, igaz, ami igaz, szinte mindig igaza van. Talán éppen rá gondolt a remete.

Az viszont elég egyértelmű, hogy nem Fülöp testvérre. Fülöp olyan passzív, olyan bátortalan - egy igazi senki. Ugyanakkor mindig rendelkezésünkre áll, ha szükségünk van rá. Hűséges és megbízható. Igen, lehet, hogy Fülöpre gondolt a remete. Az már csak természetes, hogy nem rám gondolt. Lehetetlen, hogy rám gondolt volna. Én egy átlagember vagyok. De ha mégis úgy van? Lehetséges, hogy én Isten apostola volnék? Jaj, Istenem, én nem. Én nem érhetek ilyen sokat a szemedben. Vagy mégis?

Ahogy így elmélkedtek magukban az öreg szerzetesek, kezdtek megkülönböztetett tiszteletet tanúsítani egymás iránt annak a halvány reménynek a jegyében, hogy egyikük tényleg Isten apostola. És annak a nagyon-nagyon halvány reménynek a jegyében, hogy bármelyik szerzetes maga is lehet az az apostol, akiről a remete beszélt, mindegyikük elkezdett megkülönböztetett figyelmet fordítani önmagára is.

Mivel a kolostort egy gyönyörű erdő vette körül, sokan mentek oda, hogy csöppnyi pázsitján piknikezzenek, vagy ösvényein sétáljanak, és olykor-olykor betérjenek a kis kápolnába elmélkedni. Ahogy ezt tették, anélkül, hogy tudatosult volna bennük, érezték a megkülönböztetett tiszteletnek azt az auráját, ami kezdte körülvenni a szerzeteseket, és valósággal sugárzott belőlük, áthatva a hely légkörét. Volt valami különleges, megmagyarázhatatlan vonzereje a helynek. Nem nagyon tudták, hogy miért, de elkezdtek jövögetni az emberek a kolostorhoz piknikezni, játszani és imádkozni. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik ezt a különleges helyet. Barátaik szintén magukkal hozták barátaikat.

Ahogy egyre több és több látogató jött, néhány fiatalabb férfi kezdett szóba elegyedni a szerzetesekkel. Egy idő után valaki megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e hozzájuk. Aztán egy másik is. Majd megint egy újabb valaki. Néhány év elteltével ismét virágkorát élte a rend, és a remete ajándékának köszönhetően a kolostor ismét a világosság és a lelkiség pezsgő központja lett az egész birodalomban.

Néha az öreg szerzetesekhez hasonlóan feltesszük a kérdést: „Hogyan vonzhatna több gyereket az ifjúsági csoportunk? Hogyan tehetünk szert egy kis elevenségre, és hogyan növekedhetnénk mind számban, mind lelkiekben?" Lehet, hogy a válasz nálunk is abban keresendő, hogyan tekintünk egymásra. Hogyan viszonyulunk egymáshoz? Vajon mindig fitymáló megjegyzéseket teszünk egymásra, s a kritika és a negatívizmus légkörét teremtjük meg? Vagy megkülönböztetett figyelmességet és tiszteletet tanúsítunk egymás iránt?

A Jn 17-ben olvashatjuk Jézus imáját Atyjához az egyházért - érted és értem. Arra kérte Atyját, hogy mindnyájan legyünk egyek, hogy a világ higgyen. Ha törődünk egymással, és tisztelettel és szeretettel fordulunk egymás felé, akkor a világiak vonzónak, sőt érdekfeszítőnek fogják találni az egyházat. Vessünk véget annak, hogy hadakozunk és egymást megbántjuk, és legyünk egy test Krisztusban!