„Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam.” (‭71. Zsoltár 7. vers‬ ‭RÚF)

Ha elesel, kitől várod a segítséget? 

Keresztény életem legelkeserítőbb élményei közé tartoznak azok a beszélgetések, amikor a gyülekezet jövőjéről (misszióról, növekedésről, gyerekekről, stb.) ejtünk szót.

Általában ezeket az alkalmakat imádságos lelkülettel kezdjük el, együtt olvasunk a Bibliából, és bátorítjuk egymást.

Ezek után szóba kerülnek a kényes témák:

miért nem látogatják többen az evangélizációs sorozatainkat?

Mi lesz, ha a gyülekezet elfogy, vagy kiöregszik?

Mi lesz a gyerekekkel?

Hogyan tudjuk őket döntésre bátorítani?

A beszélgetés csúcspontján valaki felszólal, hogy már tíz éve próbálkozunk evangélizációs sorozatokkal, és nem működnek, úgyse fognak működni.

Ekkor valaki más felajánlja, hogy imádkozzunk közösen, és kérjük Istent, hogy adjon bölcsességet a folytatáshoz.

De amint kimondjuk az “ámen”-t, rögtön jönnek újra a szkeptikus hangok: úgyse. Mintha nem Istentől kértük volna, hogy állítson talpra bennünket az elesett helyzetünkben. Mintha nem a Mindenhatót kértük volna, hogy mutassa meg hatalmát a problémáinkban.

A körülöttünk élő emberek csodálkoznak rajtunk, amikor egy krízishelyzetet is képesek vagyunk túlélni a hitünk segítségével.

Csodálják, hogy mikor más összeroppanna, mi a Szentírás lapjain találjuk meg a nyugalmunkat.

Az Istenben nem hívő ember számára ez a kríziskezelési mechanizmus idegen. A baj csak akkor van, amikor a keresztény testvéreink, vagy még komolyabb baj, ha saját magunk sem értjük, mit jelent Istenre támaszkodni.

Hányszor vagyunk úgy, hogy azt mondjuk: “úgysem”, vagy hogy “lehetetlen”, hogy bizonyos dolgok sikerüljenek, vagy megvalósuljanak?

Hányszor felejtjük el, hogy Istennél nincs lehetetlen?

Hogy Isten képes megtenni mindazokat a dolgokat, amikre mi magunktól képtelenek vagyunk.

El kell kezdenünk valóban hinni abban, amiben mondjuk, hogy hiszünk. "Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jakab apostol levele 2:26)

Ha nem vagy kész elengedni a kapaszkodót, és teljesen Istenre hagyatkozni, valójában miben hiszel?

Hogyne csodálkoznának a körülöttünk élők? Hogyne furcsállnák, hogy ahelyett, hogy dühöngsz, bosszút tervelsz, vagy összeomlasz, imában Isten elé viszed a helyzeted, és tőle várod a megoldást?

Hát még mennyire csodálkoznak majd, amikor Isten meg is adja a kérésedet!

A kérdés csak az, hogy kitől várod a segítséget.