ÉRTED  TE EZT?

A sivatagban eltévedt egy ember. A nap kegyetlenül izzott felette. Ekkor a távolban egy oázist vett észre. 

– Délibáb, játszik a levegő, ez téveszt meg engem… – gondolta. Közeledett az oázishoz, és az nem tűnt el. Már látta a datolyapálmákat, a füvet, a forrást. 

– Az éhség kápráztat el engem – mondta magában. Már hallotta a víz csobogását. 

– Ez biztosan hallucináció! – vélekedett.

Egy idő múlva holtan találta két beduin. 

– Érted te ezt? – kérdezte egyik a másiktól. – A datolyák majdnem a szájába nőttek, mégis éhen és szomjan halt a forrás közelében.

A másik így válaszolt:

- Ez egy modern ember.

MUNKÁSOKAT  KERESÜNK!

Embert keresünk, egyet az ötmilliárd közül.

Magassága és külleme nem fontos.

Bankszámlája és autójának márkája nem fontos.

Ajánlatunk: érdekes tevékenység.

Követelésünk embertelenül sok!

Többet kell hallgatni, mint beszélni!

Többet megérteni, mint kritizálni!

Többet segíteni, mint panaszkodni!

Embert keresünk!

Köszönetért semmiféle garanciát nem vállalunk!

Ha úgy érzi, alkalmas a munka elvégzésére,

kérjük, lehetőleg sürgősen jelentkezzék

a legközelebbi embertársánál!

AZ  ANYAI  ARC

Egy hegyi falucskában történt:

A kis Jancsit is beíratták az iskolába, szorgalmas volt, tetszett neki a számtan, tanulta az ábécét, és nagy buzgalommal rajzolta a betűket.

A tanító szeretettel és szigorúan nevelte a nebulókat.  Sokszor megsimogatta a kis Jancsi bozontos  fejét.  Tetszett neki, hogy mindig jól viselkedik. 

Egy nap észrevette, hogy a kisfiú szomorúan ül a padban, és az írás nem megy neki. Megkérdezte tőle: 

- Mi lelt fiacskám? — Jancsika elpityeredett:

— Elfelejtettem, hogy néz ki a mamám!

A tanító okos ember volt, azt mondta neki: 

— No akkor eredj haza, kisfiam, nézd meg  jól,  milyen az édesanyád, azután jöjj vissza! — És Jancsi szót fogadott neki.

Eddig a történet.

Ugye, mosolygunk rajta, pedig hányszor vagyunk mi is hasonló helyzetben. A sok idegen arc láttán  nem felejtjük-e el néha milyen a Megváltó szelíd tekintete? Érezzük munka közben, hogy nem megy úgy, mint kellene, de nem tudjuk, mi bajunk.

És ha félretennénk ilyenkor mindent és bemennénk a titkos kamránkba, az elfelejtett drága arcért…?

Mennyivel jobban menne a munkánk! Mennyivel vidámabbak lennénk!