Negyven évi lelkigondozói szolgálatom alatt hányszor és hányszor hallottam őszülő fejű, valamikori gyermekektől: - Óh, hányszor beszélt az édesanyám vagy édesapám nekem Jézusról, és én hallgattam, mert úgy illett; vagy talán azt mondtam, hogy papa ne prédikálj, vagy mama ne lelkizz! Bár élnének, úgy szeretném nekik megmondani, hogy már én is olvasom az evangéliumot és nekem is van bibliám! 

A magvető az Igét hinti. Némelyek olyanok, mint akik az útfélen vannak: odahull az Ige, de amikor meghallják, azonnal jön a sátán és kiragadja a beléjük vetett Igét. Mások azokhoz hasonlítanak, akiknél a mag a sziklás talajra hullott: ezek, amikor meghallják az Igét, azonnal nagy örömmel fogadják, de nem engedik, hogy gyökeret verjen bennük, mert mindig a pillanatnyi helyzethez igazodnak, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az Ige miatt, azonnal eltántorodnak. Mások pedig olyanok, mint akiknél a tövisek közé hullott a mag: ezek meghallják az Igét, de az élet gondja, a gazdagság csábítása, vagy egyéb dolgok kívánása megfojtja az Igét, úgyhogy ez sem hoz termést. A többiek pedig olyanok, mint akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek meghallják az Igét, befogadják és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak. Mk 4,13-20-ban 

Jézus azt is mondta: “Úgy van Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, akár éjjel, akár nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután ott az érett mag a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.” Mk 4,26-29 

Az egyik évben, gyülekezetünk egy részének közös mátraházi pihenéséből, testi és lelki föltöltekezéséből autóval lefelé jövet szinte riadtan és rémültem láttam az országúttól jobbra, balra a kiégett termést. A napraforgótáblák szinte koromfeketék voltak. Azokból bizony egy csepp olajat sem lehetett kipréselni. Láttam alig arasznyi kukoricatáblákat: ha talán még silóba tudnák összesarabolni, akkor legalább az állat még megeheti. Nyomasztó látvány volt! 

Valami sajátos képzettársítással az jutott eszembe, hogy most az elmúlt napokban lelkésztársammal együtt megkíséreltük tőlünk telhető módon vetni a magot. Felváltva hirdettük nap mint nap, reggel és este az Igét az efezusi levél alapján és beszélgettünk, akivel csak tudtunk és aki igényelte. Vajon mi maradt ebből a vetésből? Hány mag hullott az útfélre, amit elkapkodtak a példázatbeli madarak? Hány mag hullott köves, kemény talajra és nem lévén elég mélyen a gyökere, napok alatt elszáradt? Vagy ahogy az új fordítás írja: a pillanatnyi helyzet elpusztította már a hegyről lejőve. És hány mag hullott a tövisek közé a példázat szerint, és a gazdagság csábítása vagy a mindennapi dolgok ügyebaja elfojtotta azóta, mert bizony más fönt, együtt a hegyen és más külön külön itt, lent a völgyben. 

Eszembe jutott valaki, aki elpanaszolta csőd hátán csőd életét, és amikor a hosszú beszámoló után szinte riadtan azt kérdez­tem, mi lesz ezután, rövid hallgatás után azt válaszolta: - Nem is tudom, hogy ezután lesz-e még valamiféle “ezután”?! Egyáltalán: lehet-e még? - Ez mind átfutott rajtam, mire leértünk a hegyről. 

Este a feleségemnek néhány szóval beszámoltam örömeinkről, a mátraházi szolgálatról, az aszály sújtotta földekről és mindarról, ami hozzátársult gondolatban. És akkor valami nagyon kedveset mondott: emlékeztetett egy 45-ben átélt élményünkre. Már nem tudtuk pontosan, hogy újságban olvastuk-e vagy hallottuk a történetet, aminek az élménye eljutott hozzánk is: 

Még itt-ott dúltak a tankcsaták, ott voltak a szétlőtt harci szerszámok, az összetiport földeken a hernyótalpas harcgépek nyoma látszott, amikor egy öreg paraszt a megmaradt egy szem lovát befogta az eke elé, fölszántotta a tankok nyomait és kis nadrágszíj-földjén elkezdett vetni. A búvóhelyekről, a szőlőhegyekről, a pincékből előjött néhány csodálkozó ember, meg egy-két katona is, aki éppen arra járt. Volt, aki nevette, volt, aki csodálkozott, volt, aki riadtan nézte és volt, aki megkérdezte: nem tudja, hogy itt bármelyik percben újra kitörhetnek a harcok? A tankok visszajöhetnek, vagy új tankok jöhetnek! Hát nem őrültség, amit maga csinál? Ma két csatatér között vet. S akkor emlékeztetett a feleségem az öreg paraszt azt felelte a kérdezőnek: 

Hogy jönnek-e a tankok vagy nem jönnek, az az ő dolguk. Az én dolgom, hogy vetni kell majd az ujjával fölfelé mutatott, s az Ő dolga, hogy a vetés beérik-e… 

Számomra ez az emlékeztetés hallatlanul vigasztaló volt. Villámszerűen megértettem ezt a példázatot Isten országáról, pontosabb fordítás szerint Isten királyi uralmáról, amely nem győzöm elégszer hangsúlyozni: nem hely, hanem állapot. Hogy Isten királyi uralma ott van jelen, ahol valaki függetlenül a körülményektől és a helyzettől, azt csinálja, amit csinálnia kell, amit tennie kell, azt teszi. Mert Isten királyi uralma alatt nem tehet mást. Ez egy sajátos és különös dimenzió. Amikor a magvető vet, annak ellenére, hogy le is tiporhatják a vetést mégis vet. Amikor a nagymama újra összeteszi unokája kezét és az elfelejtett kis imádságot újra megtanítja neki mégis. Amikor a neheztelő házasfél mégis újra és ismét és azután is megbocsát és újrakezdi ott van Isten királyi uralma! Amikor újra és újra valamit újra kezdünk; amikor valaki nem mondja, hogy ezután már nincs ezután, pont, vége, mint hogyha egy gazda a kiégett tarlón megállva azt mondaná, hogy többet én ide nem vetek, több napraforgót nem termelünk, újra ide kukoricát nem szórunk szét, minek. Mert amikor valaki azt mondja, hogy azután már nincs azután: ott nincs Isten országa! De ha mégis VAN azután! legyen bármilyen csőd az előzménye; ott jelen van Isten királyi uralma. Erről beszél ez a példázat, ezzel a háromszor megismételt “azután, azután, azután magától” mondattal. 

Hozzá kell tennem, hogy ennek a három azután-nak és magától-nak van három feltétele: 

Az első s ezzel szeretném magamat és mindenkit bátorítani: még a jézusi magvetés arányai is, hogy sport-nyelven fejezzem ki, három az egyhez, a magvető példázata szerint. A mag háromszor esik rossz földbe: útfélre, letaposott útra, tövisek közé; és csak egyszer a jó szántóföldbe. 

Micsoda isteni realitás! Mennyire nem idealizmus ez (noha ezzel vádolják Isten Igéjét). 

A nevelők, szülők, nagyszülők és mindenki számára, aki velem együtt néha könnyen elfáradt vagy belefárad a vetésbe, hadd húzzam alá Isten Igéjéből ezt az üzenetet: ha vetünk, az arány bizony ez! Három az egyhez. De a Magvető, a Nagy Magvető, a mi Urunk Jézus Krisztus mégis vetett! És az a szegény magyar paraszt valahol, talán két tankcsata között mégis vetett! Nem mondta, hogy azután már nincs több vetés! És talán ma is abból élünk, hogy vannak ilyen magvetők! Ez az egyik feltétel. És bárki, bárhol, bármilyen magot vet, ezt nagyon komolyan vegye számításba! 

A második feltétel: a türelmes alázat, vagy az alázatos türelem. Jaj, de hiánycikk! Mindkettő. Nagyon nehéz az alázat, a visszalépés, a hátralépés, a türelmes várakozás. Milyen ingerültek tudunk lenni például egy üzlet pénztáránál, ha valaki elébünk tolakszik! Felmordulunk, vagy ha nem, akkor összeszorul a gyomrunk és csúnyákat gondolunk magunkban róla. Pedig talán öreg, beteg, vagy gyermeke várja, nekünk meg csak fél perccel kell tovább állni. 

Számomra újra és újra érthetetlen, hogy három-négy órát tudunk ülni egy koncerten vagy egy operában, utána pedig fél percért tülekszünk a ruhatárnál! 

Egyszer kórházban feküdtem s ha valahol ráérünk, hát ott mindenki ráér. Még ma is emlékszem, a laboratórium előtti padon ülve micsoda veszekedés volt, mert valaki soron kívül ment be vérvételre, pedig semmi dolgunk nem volt, csak ülni és várni és gyógyulni. Se alázat, se türelem és tőlünk MÉGIS ezt kéri a Gazdánk. 

Gondoljunk csak a példázatnak arra a csodálatos jelenetére, hogy a gazda, amikor elveti a magot, nyugodtan lefekszik és vár. Másnap hiába ment volna ki, a föld úgy volt, ahogy ő elboronálta. Talán egy hét múlva is hiába ment ki, akkor is olyan volt. De ő lefeküdt és várt. Nyugodtan, alázatosan és minden idegeskedés nélkül. Alázatos türelemmel. S amikor sarjadt a zöld vetés, akkor nem azt mondta, hogy óh, ez még zöld, hanem azt, hogy már zöld! 

Ehhez kell türelem és alázat, hogy például amikor a gyermekünk nagy-nagy zöldségeket csinál, akkor azt tudjuk mondani, hogy: óh, még zöld, illetve már zöld! De ebből a zöldből egyszer kalász terem! S ha Isten akarja, be is érik. Lehet, hogy mi nem érjük meg. 

Negyven évi lelkigondozói szolgálatom alatt hányszor és hányszor hallottam őszülő fejű, valamikori gyermekektől: Óh, hányszor beszélt az édesanyám vagy édesapám nekem Jézusról, és én hallgattam, mert úgy illett; vagy talán azt mondtam, hogy papa ne prédikálj, vagy mama ne lelkizz! Bár élnének, úgy szeretném nekik megmondani, hogy már én is olvasom az evangéliumot és nekem is van bibliám! Akkor még nagyon zöld voltam, de látja, megfehéredtem és beért a vetés. 

Mindenki ismeri Zsindelyné Tüdős Klára nevét. Egyszer meglátogatott Ausztráliából a lánya. Már akkor halálos beteg volt, alig élte túl az édesanyját. Hányszor beszélt Klára néni neki Jézusról, Istenről, evangéliumról! Azt mondta a lánya: Húsz évvel ezelőtt hallgattam az anyámat, igyekeztem nagyon udvariasan hallgatni, de elengedtem a fülem mellett. Ám Isten áldja meg érte, hogy elmondta azt, amit csak most hallok meg - húsz év után! 

Igen, először van a vetés, azután kicsi zöld, de az nem fű, az már a majdani gabona, azután kalász, azután termés. Azután, azután, azután! És Jézus azt mondja, hogy így igaz: más a vető és más az arató. Lehet, hogy én már nem érem meg a sok éven át vetett mag beérését valakinek a szívében: az mégis beérik és mégis megtermi majd a harminc-hatvan-százannyit. Mert mi csak vetünk, ez a mi dolgunk, a beérlelés az az Ő dolga: jöjjenek bár háborúk vagy tankcsaták, ez az élet, illetve Isten országának, Isten királyi uralmának, rendjének törvénye. 

A harmadik feltétel egy különös szó: a magától. Ahogy mondottam volt a gazda vetett, azután lefeküdt, a mag pedig kicsírázott és Isten áldása alatt ez mind kép, hasonlat Isten uralmáról magától megteremte, amit meg kellett teremni. 

Isten királyi uralmának hallatlan misztériuma ez a magától! Akár azt is mondhatnám, hogy ez a magától, ez Isten egyik titokzatos Neve. 

Ámen helyett hadd olvassam fel egy nagy luteránus költőnek talán a legszebb versét, ami: igehirdetés. Az Isten országának misztériuma, a “magától” titka és Isten kegyelme van benne. 

Reményik Sándor: Kegyelem 

Először sírsz. 

Azután átkozódsz. 

Aztán imádkozol. 

Aztán megfeszíted 

Körömszakadtig maradék-erőd. 

Akarsz, egetostromló akarattal 

S a lehetetlenség konok falán 

Zúzod véresre koponyád. 

Azután elalélsz. 

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 

Utoljára is tompa kábulattal, 

Szótalanul, gondolattalanul 

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 

A bűn, a betegség, a nyomorúság, 

A mindennapi szörnyű szürkeség 

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 

S akkor magától megnyílik az ég, 

Mely nem tárult ki átokra, imára, 

Erő, akarat, kétségbeesés, 

Bűnbánat hasztalanul ostromolták. 

Akkor megnyílik magától az ég, 

S egy pici csillag sétál szembe véled, 

S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. 

Akkor magától szűnik a vihar, 

Akkor magától minden elcsitul, 

Akkor magától éled a remény. 

Álomfáidnak minden aranyágán 

Csak úgy magától friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem. 

Alig lehet megköszönni, kedves Atyánk, hogy ha mi elvetettük a magot jól, rosszul, de Isten királyi uralma alatt, az Ő szentséges szent kényszerítésére, belső inspirációjára, akkor az magától beérik. Talán nem érjük meg, talán mi már odaát leszünk Nálad, de a Kegyelem, ez a csodálatos “magától”, beérleli a harminc-hatvan-százannyit. Még akkor is, ha az arány: három az egyhez; még akkor is, ha sokszor türelmetlenkedünk és nem tudunk alázatosan várni. 

Mert Te megáldod a vetéseket, amit hittel és a Te kegyelmed, szereteted, jóságod alatt vetünk. 

Ha belefáradunk, juttasd eszünkbe ezt az Igét. Ha elbukunk, tudjunk újra felállni és újból kezdeni! Ha elfogy a türelmünk, szólj ránk, ha sírunk, vigasztalj bennünket Szentlelkeddel, ha haragszunk, csitíts, szólj, beszélj a szívünkkel és könyörülj rajtunk, hogy újra és újra átélhessük: nemcsak ezen a zajos földön élünk halálunkig, hanem Isten királyi uralma alatt odaát is mindörökké. Ámen. 

Dr.Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológust Isten öreg bojtárjának is nevezték, de legnépszerűbb neve, Bandi bácsi volt. 

Mi több, ő is... így nevezte saját magát.