Az igaznak az emlékezete áldott... (Péld. 10,7)

Bezárt a hó a szobámba. Kint térdig ér, vagy még magasabban. Akik beszélgetni jöttek volna hozzám, otthon maradtak. Dermesztő a hideg. Metszőn fúj a szél. Ritka délután: egyedül vagyok. Csak ülök, és emlékezem. A holtakra - mint az öregekre. Sorra, ahogy eszembe jutnak.

Lajosra,

a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat.

Mert mi, maturandusz urak, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torznövésű és csúnya volt. Ő tanult. Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe

- bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt.

Ráüvöltött: - Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?! - félrelökte, és berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. Tornacipőmet vetettem le, és Lajosra néztem. Tétován felállt. Felment az osztályba. Mire felértem, a helyén ült - egyedül. Mozdulatlanul. Maga elé nézett. Háromszögletű arca krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet:

- Szalámis, szereted?

- Nem.

Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tízórait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből. Az érettségin mellettem ült. Amikor látta, hogy kínlódom az egyenlet felállításával, keskeny cédulán egy óvatlan pillanatban elibém tolta az indulási képletet. Sosem tudtam megköszönni. Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el. * 

Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam édesanyjától. Kérte, keressem fel - Lajos meghalt.Még 30 éves sem volt. Rohantam. - Íróasztalán egy magának címzett borítékot találtam, de levél nem volt benne - mondta a madárcsontú öregasszony. - Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. Ideadta.

Csak ennyi állt rajta: Minek éljen egy töpörtyű?

Ránéztem, ő pedig énrám.

- Azért kértem, keressen fel - szólalt meg újra -, hátha érti ezt a cédulát.

Mit mondhattam volna? Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Aztán megcsókoltam Lajos anyját, és eljöttem. Amikor a gimnázium előtt zörgött el a villamos, bőgtem. Azóta sem szeretek arra járni.

Barátomat

a temető térdig omlott téglafalán látom prédikálni föld alatt porladó gyülekezetének.

Az élők közül nem jött a templomba senki. Fél órát nyomkodta a harmóniumot, palástosan. Kántorra nem telt. Szegény volt az eklézsia. Négyszer énekelte végig a 90-ik zsoltárt: Tebenned bízunk eleitől fogva. Mind a kilenc versét. Az üres padoknak. Hangosan, hogy kihalljék a nyitott templomajtón. Senki se jött... Csak egy betévedt veréb verdesett a kórus alatt a sarokban. 

Nem talált ki a törött ablaküvegen. Ötödszörre nem kezdte el a zsoltárt. Palástosan kiment a templomból. Át a gazos udvaron. Túlnan volt a temető. Felét már ellepte az akácos és a bükköny. Felállt az omlott temető kerítésfalcsonkjára, és elmondta, amit az élőknek akart. Eleitől végig. 

A Miatyánkot is. Hangosan, hogy a föld alatt valók is meghallják és túlnan is. 

Azután hazament, és sírt. Úgy talált rá délután a felesége. Előbb azt hitte, meghalt. 

Csak ájultan aludt. A térdén.

Ágyára borulva.

A Másik

fél tíztől egyfolytában harangozott. Csak a felesége s két kislánya ültek az egyik padban. 

Fél tizenegykor az asszony felkapaszkodott a toronyba, és kérte párját, hagyja abba, úgysem jönnek. Az lekiáltott:

- Ne gyere feljebb, leszakad a lépcső - és tovább rángatta a kötelet.

Olykor félreverődött a harang. Erre jöttek. Egyre többen. De csak a templomig.

És néztek a toronyra. Délre már a fél falu ott állt, és bámultak fölfelé. A papné nem mert a templomból kijönni. Fél egykor a toronylépcső aljából sikoltva kérlelte férjét: hagyja abba. Lánykái a padra borulva sírtak, és hívogatták az anyjukat. Az asszony nyüszítve rohant át a kint bámészkodó tömegen. Lánykái a nyomába. Az emberek néztek utánuk, míg el nem tűntek a rozzant parókiában. Aztán újra a toronyra meredtek. Hallgatták a harangot.

Szürkületig. Amíg megjöttek a mentők.

Könyvén

akadt meg a szemem. Életében csak egyszer láttam. Távoli ország egyetemén tanított.

Minden műve ott sorjázott előttem az első mellett. Csak gondolataiból ismerem. Tanítványa lettem. Sosem tudta meg. Egy nemzetközi kongresszus szünetében egyszer meg akartam szólítani. Megelőztek. Nem bántam. Fájt volna, ha ő is összetéveszti Budapestet Bukaresttel,mint asztaltársaim.

Mikor hetvenéves lett, nyugdíjba ment.

Országa, valamint a neves egyetemi város, ahol lakott, napokig ünnepelték. Tisztelői, tanítványai vaskos könyvet írtak róla és neki ajánlva. Tanítójuknak és mesterüknek. Generációkat nevelt fel. Aztán visszavonult. Mogorva lett. Megromlott a hallása, és nem szerette, ha kiabálnak. Szemére hályog húzódott. Alig látott. Nem írt. Csak üldögélt. Tíz év után azt hitték, már nem él. 

Húsz év múlva egyik tanítványa - maga is túl a hatvanon - egész oldalas hirdetést tétetett a helyi lapba. Oda, ahol a gyászjelentéseket közlik. Pénzért. Az üvöltően üres oldal kellős közepén ennyi állt: X. Y. NEM HALT MEG Még él Alatta apró betűkkel: holnap lesz 90 éves.

Az agg professzor szobái órák alatt megteltek virággal. Boldog volt. 

Négy nap múlva elaludt a karosszékében. Mosolygott. Így mondta a házvezetőnője. 

Virágait kivitték a sírjára. Egészen befedték. Ma befedi a hó. 

Mind a négyet. Rájuk emlékezem.

/Gyökössy Endre: Mai példázatok /El nem némuló harangok/