Két fiatalember tanult egy angol egyetemen: az egyik jogot, a másik természettudományt. Igen jó barátok voltak; talán azért, mert ellentétes jellemmel rendelkeztek. A jogász nagyon szolid életet folytatott, szorgalmas volt, és így gyorsan haladt előre tanulmányaiban.

A másik ezzel szemben szerette a bort, a lányokat, a nótázást, és külsőleg vidám, gondtalan embernek látszott Könnyen jutott pénzügyi nehézségekbe, ügyessége és jókedve révén azonban csaknem mindig megtalálta az abból kivezető utat.

Tanulmányaik befejezése után mindketten munkába álltak, s az teljesen más követelményeket támasztott velük szemben, mint a korábbi egyetemi diákélet.

Évek múltán a baráti viszony a két diáktárs között mindjobban gyengült s végül megszakadt. A jogász gyorsan haladt előre hivatásában, s idővel bírói kinevezést kapott. A természettudós ugyancsak előrejutott, ha ellenkező értelemben is. Megtapasztalta ugyanis, hogy a növekvő élvezet csökkenő örömöt szerez, ennek következtében mind többet kell élveznie, nehogy az öröm túl hamar elmúljék. Az élvezet természetesen pénzbe kerül, és így állandó pénzügyi zavarokkal küszködött.

Egyik ilyen nehéz időszakában ismerősei köréből egy idősebb özvegyasszony azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy legyen segítségére szerény vagyonának befektetésében. Mint akadémikus, bizonyára jártasabb az ilyen ügyekben - mondta. Ő meg szívesen magára vállalta a dolgot és megígérte, hogy a pénzt a lehető legelőnyösebben fogja elhelyezni. Csak bízza rá az özvegy a pénzt, minden egyébről ő gondoskodik.

Számára egyáltalán nem jelentett gondot az egész összeg „jó" befektetése! A saját bankszámláján olyan tátongó űr mutatkozott, amit ez az összeg éppen fedezett. Az özvegy egész pénze az ő adósságának törlesztésére került. Először még megpróbált az özvegynek kamatot fizetni rá, azonban pénzügyi nehézségei állandóan növekedtek, és így idővel nem tudott többé fizetni. Végül is bíróság elé került az ügy, és a tárgyalás csaknem minden újságban szerepelt.

A véletlen úgy hozta magával, hogy kihallgatásakor régi barátja volt a bíró. Az újságírók hamar felfedezték a vádlott és a bíró közti kapcsolatot, s éppen ezért enyhe ítéletet vártak. Várható volt, hogy a volt barátja az egyik szemét be fogja hunyni. Miután a bíró türelmesen végighallgatta a vádat és a védekezést, ő vette át a szót, hogy az egész esetet kiértékelje és összefoglalja, majd ezek után felszólította az esküdt szék tagjait az ítéletre. Korábbi barátját nyíltan, élesen és kíméletlenül támadta. Kifejtette, hogy együtt tanultak, mindkettőjüknek egyforma esélyük volt az életre. Egyetemükre nézve roppant nagy szégyen, ahogyan ez az egykori hallgató ezzel az özvegyasszonnyal eljárt. Semmi alapját sem látja az enyhe ítélet­nek, és a legnagyobb pénzbüntetésre ítélte el, ami az ilyen irányú visszaélés esetén hozható.

A bírósági teremben mindenkinek elállt a lélegzete.

Ezt valóban nem várták volna. Angliában pénztartozás miatt nem kerül börtönbe senki. Dickens ideje óta már régen megszüntették az adósok börtönét. Most más eljárást követnek Angliában: Ha a vádlottat pénzbüntetésre ítélik és az nem tud fizetni, az adóssága miatt nem szabad őt bezárni.

Más megoldást találnak: Nem az adósság miatt kerül börtönbe, hanem a bíróság megvetése miatt: azzal ugyanis, hogy nem fizet, megveti a bíróság parancsát.

Mindenki azonnal tudta, hogy ez a nagy pénzbüntetés börtönhöz vezet. A vádlott kénytelen „a bíróságot megvetni“; azaz nem fizet, mivel nincs pénze. Ott áll két rendőr között, a bilincset rácsatolják, és éppen el akarják őt vezetni.

Ekkor azonban felemelkedik magas hivatali székéből a bíró, félreteszi karmazsin piros talárját, fehérre púderezett hullámos parókáját, és megparancsolja a rendőrnek, hogy várjon. Most mint civil, lassan közeledik egykori barátjához, és a tárgya­lóterem csodálkozó hallgatósága előtt kezét nyújtja neki. A vádlott elképedve mered rá.

—     Hiszed-e, hogy a barátod vagyok? — kérdezi a bíró. — Nem úgy néz ki a dolog — válaszolta fanyarul az elítélt.

—     Nem tehettem másképpen, hiszen megérdemelted a büntetést. Pimasz dolog az, amire vállalkoztál. Ha behunytam volna az egyik szememet, akkor először előtted, majd mindenki előtt elveszítettem volna a becsületemet. Ha a becsületemet elveszítem előtted, akkor a barátságunk végérvényesen megszakad, mert barátság megbecsülés nélkül nem létezik. Másodszor: mint Anglia jó törvényeinek sáfára, köteles vagyok az özvegyek és árvák védelmére és a vétkesek megbüntetésére. Minden szem reám irányult, így nekem igazságosnak kellett lennem. Mindennek ellenére még mindig a barátod vagyok és az is maradok. Elhiszed?

—     Szeretném, ha jobb alapom lenne ezt hinni, mint csupán a szavak! — válaszolta a másik keserűen.

—     Mindennek ellenére barátod maradok és szeretnék jobb alapot nyújtani neked a puszta szónál, hogy hinni tudj! — Ezeknél a szavaknál a bíró a zsebébe nyúlt s néhány másodperc múlva egy csekkönyvet és töltőtollat vett elő, majd leült, írt valamit, és a barátjának nyújtot­ta. Az elítélt elolvasta. Egy csekk volt a bíró aláírásával, pontosan olyan összegről, amelyet a bíró büntetésként szabott ki reá! Elképedve meredt a bíró tiszta, nyugodt szemébe. Nem volt bátorsága ahhoz, hogy elvegye a csekket.

—     Ez a bizonysága annak, hogy igazságos vagyok és egyúttal a barátod is — mondta a bíró —, tedd csak el! — Az elítélt vonakodva vette el a csekket.

A bíró egyetlen intésére a két rendőr levette a bilincset, és az elítélt szabad emberként állt a bíróság előtt.

Ilyen módon ismerte meg igazán az ő barátját.

Szívből tudta öt becsülni, mivel igazságos és rendíthetetlen maradt. Megbecsüléssel tekintett rá, és ezentúl őszintén szerette az igazságos bírót, aki jog szerint módot talált arra, hogy őt nagy bajából kisegítse. Ez a törvényes segítség pedig nagy és személyes áldozatot jelentett, amelyet a bíró magára vett, hogy ezáltal egyesítse az igazságosságot és a szeretetet.

***

Mikor évekkel ezelőtt olvastam ezt a történetet, valami világossá vált bennem, amit eddig nem értettem meg helyesen: A helyettesítés kérdése. A Biblia azt tanítja, hogy Jézus Krisztus a bűn miatt elítélt emberiségért helyettesítőleg meghalt. Nos, ez számomra mindig igazságtalannak tűnt. Egyetlen bűnöző számára sem megengedett - ha elítélték -, hogy maga helyett helyettest keressen. Saját gonoszságáért neki kell bűnhődnie. Ha én Isten ellen vétkeztem, úgy gondoltam, azért én tartozom felelősséggel. Minden más jogilag tarthatatlan és helytelen lenne.

De most már tudom, hogy Krisztus meghalt a bűnadósságért, az Igaz a nem igazakért, hogy elvezessen minket az Istenhez.

***

Nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük az Istent, hanem az, ahogy Ő szeretett minket és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul a bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást." 1Ján 4,10-11

Dr. Wilder-Smith