Egyszer volt, hol nem volt......

volt egyszer, valahol a világon egy csodálatos, szép, és gazdag ország. Ebben az országban nagyon boldogan éltek az emberek. Nem volt itt koldus, és nem voltak fegyverek. Ennek az országnak volt egy igazságos királya, aki jól ismerte alattvalóit, és gondoskodott róluk. Gondoskodott arról, hogy senki se éhezzen és gondoskodott békérõl.

A gazdag ország királyának volt egy távcsöve. Ez nem akármilyen távcsõ volt. Ha belenézett, mindent látott, ami országában történt. Például azt is látta, amikor Annácska, egy kicsi lány az egyik legkisebb faluban beleesett egy pocsolyába. Látta vérzõ térdét, piszkos ruháját, de ami a legfontosabb, hogy látta könnyeit. Azonnal a legkedvesebb embereit küldte oda, akik megvigasztalták és hazavitték. Így mûködött ez a távcsõ.

Amikor a lencséket fényesre törölték, a király az országhatárokon túl is látott vele: idegen népeket, háborúkat, gazdagságot és szegénységet, betegséget, vidám és szomorú embereket. Egyszer felfedezett egy nagyon messzi országot, ahol az emberek szegényes viskókban laktak. Sok volt a beteg. A gyerekek állandóan veszekedtek, a felnõttek meglopták egymást és háborúskodtak. Veszélyes volt ott az élet. Az igazságos király nagyon megsajnálta õket és követeket küldött oda. A követeknek az volt a feladatuk, hogy megtanítsák az ott élõknek, hogyan lehet békében élni. De hamarosan, visszatértek és beszámoltak uralkodójuknak: „Urunk, Királyunk, átadtuk üzenetedet, elmondtuk, hogy kössenek békét egymással, hogy katonák helyet orvosokat képezzenek ki, de nem hallgattak ránk. Mindent megmondtunk, Urunk, Királyunk, amit ránk bíztál, de az emberek nem voltak képesek megváltozni.”

Elszomorodott az igazságos király, és szakadatlanul azon gondolkozott, hogyan segíthetne a veszélyes ország lakóin. Hirtelen mentõ ötlete támadt. Azonnal hívta fiát, a kedves herceget, akinek kezébe adta a távcsövet. A fiatalember arca tele volt együttérzéssel, amikor belenézett, majd édesapja megszólalt:

„Jól figyelj rám. Hatalmas feladatot bízok rád. Sõt, azt hiszem, ez lesz életed legnagyobb feladata. A hercegi kiképzést már elvégezted, azonkívül megszerezted az orvosi diplomát. Nincs nálad alkalmasabb, akit a veszélyes országba küldhetnék, hogy ott is megváltozzon az élet. Megtennéd a kedvemért?”

„Természetesen, apám, hiszen magam is látom, milyen ott a helyzet. Mindent meg fogok tenni, hogy megmentsem azt a népet.”

Néhány nap múlva elindult a királyfi az idegenbe. Megígérte apjának, hogy rendszeresen haza fog telefonálni. Azonkívül – a király állandóan kezében tartotta a távcsövet.

.......

A Gyarló család ajtaján kopogtattak. Kis kunyhójuk, amit szeretettel bungalownak neveztek, az elsõ volt a faluban. Mihály, a családfõ, óvatosan kikukucskált egy résen a korhadt falon, mielõtt kinyitotta az ajtót. „Sosem lehet tudni.” Az ajtó elõtt egy fiatalember állt. 

„Mit akar?” mogorván szólt ki, de elcsodálkozott az idegen nyílt és szokatlanul kedves tekintetén. Kinyitotta az ajtót. 

„Jó napot kívánok! Külföldrõl jövök. A segítségére lenne szükségem.”

Mihály cinikusan válaszolt.

„A segítségemre! Látszik, hogy nem ismeri az itteni szokásokat. Nálunk mindenki csak magának segít. Különben is, mit tudnék én magának segíteni?”

„Tudja, tulajdonképpen munkát keresek.”

„Munkát?? Hát, nálunk olyan sok a munkanélküli. Még azt a kevés lehetõséget is el akarja venni a belföldiektõl, ami maradt nekik?”

„Nem, nem! Másképp értettem. Valami olyan feladatok keresek, amivel segíthetnék ennek az országnak. Azt gondoltam, öntõl talán kaphatnék egy ki útmutatást olyan emberekhez, akiknek segítségre lenne szükségük.”

„Hm. A szociális hivatalból jött? Vagy valami hasonló helyrõl? A hivatalnokokból elegünk van, vegye tudomásul!”

„Nem vagyok hivatalnok. Tulajdonképpen – orvos vagyok.”

„Ó! Orvos nagyon kellene – illetve nem! Nem tudom!”

Az idegen türelmesen várt, még mindig az utcán. 

„Nos?” kérdezte végül bátorítóan, amikor észrevette a férfi bizonytalanságát. 

„Õszintén szólva, rögtön itt nálunk lenne tennivaló. Másrészt nem, mégsem. Mi nem tudunk fizetni.”

„Nézze: az apám gazdag. A gazdag országból jöttem. Nem kell nekem a maguk pénze. Segíteni akarok.”

Mihály meghökkent: „Idejön egy idegen fiatalember, aki azt állítja, hogy a segítségemre van szüksége, most pedig ö akar segíteni.” – de csak ennyit kérdezett:

„Hogyhogy?????” 

„Tehát? Próbálkozna velem? Különben tovább megyek.”

„Nem! Várjon! Csak nem értem az egészet. Maga olyan különös, olyan idegen!”

„Ó, azt megértem. Ha megengedi, többet mesélek magamról.” 

Hamarosan ott ült a herceg a Gyarló család szobájában és mesélt a gazdag országról, az igazságos királyról, aki nem más, mint az édesapja. Mesélt, mesélt: arról az országról, ahol az emberek barátságosak egymáshoz, ahol egymásra is gondolnak, nem csak saját magukra, ahol az emberek szeretnek élni. Idõvel már nemcsak Mihály hallgatta, hanem lassan odamerészkedtek a felesége és a gyerekek is. 

„Az apám azért küldött, hogy ezt az életet hozzam ide is. De én magam is így akartam, ezért jöttem.” Így fejezte be beszámolóját a királyfi, és meglátta, hogy a gyerekszemekben kíváncsi vágyakozás támadt.

Mihály megmutatta az idegennek – aki már nem is volt idegen – a gyerekek sebeit. Ezek a vérzõ sebek a sok verekedésbõl származtak. Amikor este tovább akart menni, könyörögtek a gyerekek:

„Maradj nálunk! Mesélj még az országodról!”

Jolán, az édesanya is kérlelte:

„Igaz, hogy nem nagyon nagy a bungalownk, de mindent megtennénk, hogy otthon érezze magát.”

Az orvos nem sokáig kérette magát, szívesen ott maradt. Ebbõl a találkozásból szoros barátság lett. Gyarló Mihály mindenkinek mesélt a vendégérõl. Egyesek kinevették, mások intették, hogy jobban óvakodjon az idegenektõl. Néhányan azonban feltétlenül meg akarták ismerni a különös orvost. Aki belépett Gyarlóék házába, észrevette, hogy kellemes a hangulat. A gyerekek vidáman játszottak a szomszéd gyerekekkel. Kimaradtak az értelmetlen verekedések, így kevesebb lett a fájdalom is. Ha mégis veszekedtek, hamarosan kibékültek, lehetõleg még azon a napon. Csodálkoztak a szülök, és azon gondolkoztak, hogy ez a változás vajon az új orvoson múlik-e. Olyan furcsa volt ez az ember, pedig nem is viselkedett furcsán. Azt állította, hogy egy csodálatos, gazdag országból jött, és mégis itt maradt ezen a lehetetlen helyen. Ezenkívül: nem tartotta magát többre, mint másokat. Ugyan olyanná lett, mint a belföldiek. Szeretett együtt lenni a szomszédokkal és szívesen ünnepelt velük, ha alkalom volt rá. Mindenkihez egyformán volt kedves. Azokhoz is, akik nem érdemelték meg. Még azokhoz is, akikrõl mindenkinek rossz véleménye volt. Legtöbbször azonban úton volt, mint orvos. 

Néhányan mégis haragudtak rá. Egyvalaki még meg is támadta, és meg akarta ölni. Hogy miért? Mert útjába állt, amikor ki akart rabolni másokat. Voltak, akik gyûlölték és azt állították, hogy kém és csak csellel akarja meghódítani az országot. 

A szeretetre méltó orvos, aki sokkal többet tett, mint az orvosi szakmát, nem hagyta magát megtéveszteni. Tökéletesen végezte feladatát, amit apja rábízott. Állandó kapcsolatban volt vele. Ezáltal konzekvens és állhatatos tudott maradni. 

Most Mihály kunyhójában ült, körülötte néhány barátja. Egyikük megkérdezte:

„Tulajdonképpen miért teszed ezt? Miért vállalod ezt a nehéz életet, mikor sokkal könnyebb sorod lehetne? Miért? Miért hagytad el országodat értünk?”

A herceg meleg hangon válaszolt:

„Mert már otthon láttalak benneteket. Mert apám látott benneteket, és ideküldött, ......... és én magam is ide akartam jönni.”

Egy másik halk hang tovább kérdezõsködött:

„De hát nem bántad meg? Itt alig változott valami. Még mindig vannak háborúk, még mindig vannak betegségek, még mindig van veszekedés. Nincs már rég eleged belõlünk?”

Az orvos, aki sokkal több annál, újra megszólalt:

„Szeretek nálatok lenni, mert barátaim vagytok. Az igaz, hogy ebben az országban még sok minden beteges, veszélyes és békétlen. De nézzetek körül! Már elkezdõdött egy új korszak: néhányan újra tudnak nevetni, egyesek már nemcsak magukra gondolnak, hanem egymásra. Némelyek meggyógyultak testben és lélekben. Bízzatok bennem.”

Aztán elhangzott az utolsó kérdés:

„Mindig nálunk maradsz?”

„Bizonyos értelemben igen. Ma ezt még nem érthetitek. Feltétlen be kell töltenem küldetésem. Tudom, hogy még nagyon sok és nagyon nehéz feladat vár rám. De feltétlen meg akarom tenni. És azután, teljesen másképp, más módon, de mindig veletek leszek.”

---------------------------------------------

Minden hasonlat sántikál. A mindenható Isten szeretetét nem bírom szavakba foglalni. Én magam sem értem Jézus szeretetét, hogy hajlandó volt erre a Földre jönni ahelyett, hogy égi Atyjánál maradt volna. Ez a kis történet, csak egy gyönge próbálkozás, fölébreszteni fantáziánkat, hogy mit hagyott el Isten Fia és mire vállalkozott értünk.