Egyik napon, az iskolából hazafelé menet - még elsős gimnazista koromban - felfigyeltem egy srácra, ő is hazafelé tartott. Kyle-nak hívták.

Úgy tűnt, mintha az összes könyvét magával cipelte volna. Elgondolkodtam magamban, "Mi értelme van hazavinni valamennyi tankönyvünket az iskolából péntek délután? Biztosan egy különc, stréber alakról van szó" - véltem.

Már a zsúfolt hétvégi programom járt az eszem (találkozások a haverokkal és egy rögbi meccs a srácokkal holnap délután), így hát megvontam a vállam, és mentem tovább az úton hazafelé.

Észrevettem, hogy váratlanul, iskolás fiúk egy csoportja iramodott utána. Nekirontottak, kilökték a kezéből a könyveit, és menekülés közben még el is gáncsolták őt. Így elesett a sáros úttesten, még a szemüvege is elrepült. Láttam, amint az legalább két méterre tőle kötött ki egy pocsolyában.

Ő felnézett rám, és én ekkor borzasztó elkeseredést pillantottam meg a szemeiben. Nagyon megsajnáltam őt. Odaugrottam hozzá, miközben ő a földön mászva, szemüvege után kutatott, és láttam, hogy a szemeiben megjelentek az első könnycseppek.

Felvettem és odaadva neki a szemüvegét, azt mondtam, "Ezeknek a srácoknak teljesen elment az eszük ! Nem tudják, hogyan viselkedjenek!"

Ő rámnézett és csak annyit mondott, "Hé, köszi szépen!" Szélesen elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amelyik valóban őszinte hálát sugároz.

Miközben segítettem neki összeszedni az úton szétszóródott könyveket, megkérdeztem, hogy merre lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlünk. Ezért rákérdeztem, hogyan lehet az, hogy eddig még soha sem találkoztunk? "Ezelőtt egy magániskolába jártam" - válaszolta. Én korábban még soha sem találkoztam magániskolába járó gyerekkel.

Együtt tettük meg az utat hazafelé, és segítettem neki vinni a könyveit. Elég belevaló srác benyomását keltette bennem. Meg is kérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve szombaton eljönni a barátaimmal együtt rögbizni egyet. Ő igent mondott.

A hétvégét együtt töltöttük el, és minél jobban kezdtem megismerni Kyle-t - ez volt a neve -, annál inkább megkedveltem őt. A barátaim is hozzám hasonlóan vélekedtek róla.

Eljött a hétfő reggel, és megláttam az úton Kyle-t, ismét a nagy halom könyvvel a kezében. "Nocsak fiú, te valóban komoly karizomépítő programba kezdesz, ha minden nap cipelni fogod ezeket a könyveket!" - mondtam neki. Ő csak nevetett, és megfelezte velem a hóna alatt lévő könyvcsomót.

A következő négy év alatt Kyle és én, egymás legjobb barátai lettünk. Az érettségi előtt tervezgettük, hogy majd egyetemre megyünk. Kyle a Georgetown-ba én pedig a Duke-ba szándékoztam beadni a jelentkezésemet. Tudtam, hogy örökre barátok maradunk, és mindig örömöt fog jelenteni, ha egymással találkozhatunk majd a jövőben.

Ö orvosnak készült, én pedig közgazdásznak. Osztályunkban mindig Kyle volt a tanévzárók alkalmával beszédet mondó diák. Gyakran szoktam ugratni őt ezért a kivételes megbízatásáért.

A mi ballagásunk alkalmával is őt kérték fel, hogy beszéljen a búcsúzó diákok nevében. Annyira megörültem, hogy nem énrám esett a tanárok választása.

Elérkezett a nevezetes nap: Ballagás!

Kyle remekül nézett ki. Azon srácok közé tartozott, akik igazán magukra találtak a középiskolai évek alatt. Jól kifejlett, arányos testalkata volt, és a szemüveg is nagyon jól állt neki. Az osztályban jóval többet randizott, mint én, és a csajok odavoltak érte! Hát igen, néha őszintén irigyeltem őt.

Jelentős volt ez a nap. Láttam, hogy mennyire izgult a beszéde miatt. Ezért, jól hátba vágtam őt, és azt mondtam neki, "Hé, nagyfiú, meglátod, milyen remek leszel !" Ő egy pillantást vetett rám (olyan őszinte, hálát tükrözőt), majd elmosolyodott. "Köszi szépen" mondta.

Az emelvényre felérve, még megköszörülte a torkát, majd elkezdte a beszédét.

"Ballagásunk alkalmával eljött az ideje annak, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik segítettek bennünket a nehéz időszakok leküzdésében: a szüleinknek, a tanárainknak, a testvéreinknek, esetleg az edzőnknek ... de leginkább a barátainknak.

Azért vagyok most itt, hogy elmondjam nektek, valaki barátjának lenni, az a lehető legértékesebb ajándék, amit az ember valaha is adhat egy másik személynek. Most pedig, egy történettel szeretném folytatni."

Elképedt arccal néztem a barátomra, miközben ő elkezdte mesélni a megismerkedésünk napján történteket. Azon a hétvégén az volt a szándéka, hogy véget vet az életének. Elmondta, hogyan ürítette ki az iskola folyosóján lévő szekrényét, hogy ne okozzon gondot az anyjának a holmija hazavitelével.

Keményen rám pillantott, majd kissé elmosolyodott, és folytatta. "Szerencsére megmentettek! A barátom akadályozta meg, hogy elkövessem azt a kimondhatatlan cselekedetet." A jelen lévők lélegzetüket visszafojtva hallgatták, amint ez a jóképű, nagy népszerűségnek örvendő srác, élete legnehezebb pillanatairól apró részletességgel beszámolt.

Észrevettem, amint Kyle szülei felém pillantva, hálásan rám mosolyogtak. Az életemben eddig még soha sem tapasztalt érzés kerített ekkor a hatalmába!

Soha sem szabad lebecsülni a cselekedeteinkben rejlő, emberi sorsokat befolyásoló hatalmat. Egyetlen apró gesztussal, emberek életét változtathatjuk meg. Csodákat művelhetünk, vagy akár, teljesen tönkre is tehetjük azt.

A Teremtő jóvoltából olyan adottságokkal vagyunk megáldva, hogy - szép csendben - hatással lehetünk a körülöttünk élőkre...

... különösen egy ilyen személyes kapcsolattartáson alapuló tevékenységet végezve, számtalan alkalom nyílik arra, hogy ehhez hasonló élményekben részesüljünk.

Nem tudom milyen hatással van rád kedves olvasóm ez a történet. Én hasonló helyzetben voltam, mentettem meg elkeseredett barátot, így teljesen átéltem a történetet, és úgy döntöttem mindenkinek közzé teszem. Számomra nagyon fontos a barátság.