A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. 

Minden éjjel előrehaladt egy keveset. 

Szeretett gyönyörködni a finom színekben, 

amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer színárnyalatra bontva.

Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke 

ugró- és énekesi képességére. 

Sokáig rá se hederített a kagylóra. 

Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle: 

- Mit csinálsz itt, Te néma csúnyaság?

Kíváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait. 

- Milyen csúnya színed van - folytatta. - Nézd, én milyen szép zöld vagyok 

- Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló - de szeretem a víz ezernyi színét.

- Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap a tó fenekén? 

- Figyelek - válaszolta a kagyló.

- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka.

- Nincs itt a homályos vízben semmi különös.

- A Hold csillogását figyelem. 

Boldogan megtanulnék festeni, úgy, ahogyan a Hold festi színeit a vízre. 

És Te mit csinálsz kedves béka?

- Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta magát - én nem vagyok a vízhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem. Nekem saját hangom van. Én énekelek, híres művész vagyok. 

Még az emberek is csendben maradnak, hogy csodás hangomat hallgassák.

A kagyló megcsodálta a békát. - Tehát híres vagy - mondta elismerően. 

- Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtőzködve élek itt. 

Tanulni szeretnék, addig szeretném a víz csodálatos színeit szemlélni, 

míg le nem tudom festeni őket.

- Te meg a buta szemlélődésed - mondta a béka türelmetlenül 

- Nincs itt semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, 

és egy jókora ugrással kint is volt a vízből.

Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett brekegésre. 

Úgy elemerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledő nagy vörös lábakat és a piros, hegyes csőrt, amely megragadta. 

Látnotok kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott! 

Még egyszer visszahullott a fűre, és sikerült neki utolsó erejével, élete leghatalmasabb ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, 

ahol pont a kagyló mellett találta magát.

- Vége van a koncertnek? - kérdezte barátságosan a kagyló. 

A béka azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava.

Így éldegélt a kagyló és a béka a csendes tóban még sokáig, 

hasonló párbeszédeket folytatva egymással. 

A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. 

És amikor halála után felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszínű gyöngyház, amelyet senki se láthatott, míg a kagyló élt. 

A gyöngyházban ezüst gyöngy csillogott, 

amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton világító EZÜST HOLD képmása..