Ilyen hűvös tavasz járta akkor is - a bokrok szinte titokban zöldültek ki egyik reggelről a másikra -, amikor rettentő gond és aggodalom szállt hétéves szívünkre.

Az első gyónás!

Hiszen voltak nekünk más félelmeink is a számtannal és egyéb megfoghatatlan dolgokkal kapcsolatban, de ezek megszűntek abban a pillanatban, amint rádöbbentünk a gyónás magasztos, de félelmetes valóságára. Mert mi is az a kis szidás, térdeplés, fülhúzás? Semmi! Másnapra megtanulja az ember a leckét és kész. De itt nincs másnap, itt valami végtelenség van, valami titokzatos megfoghatatlanság, valami kerülgetés nélküli meztelenség, amit jóvátenni csak egy ugyanilyen félelmetes kiállással lehet. Aggodalmaim nőttön-nőttek.

S a gyóntatószék körüli legendák sűrű ködben hullámzottak velünk körbe-körbe, mint a ringlispíl, a repülés gyönyörűsége és a rosszullét ájulása között. Mármint a fiúkkal. A leányokkal egészen másként volt a dolog. Csodálatosan nyugodtak voltak, összebújtak, sustorogtak, kisimították kis kötényüket s mintha ezzel összes kis bűneiket a padlóra seperték volna. Ezzel szemben mi súlyos kétségekkel tekintettünk a missziósok érkezése elé, akik közül egyesek egyenesen angyalok voltak, mások azonban gorombák, mint a pokróc, sőt – ezt Berta Jancsi mondta, aki, enyhén szólva, hazudós volt – akadtak egyesek, akik megfeledkezve, hogy templomban vannak, úgy nyakon cserdítették a bűnös egyént, hogy az lefordult a gyóntatószékről...

Rettenetes! - suttogtam magamban és bűneim felhőjéből már láttam kinyúlni a "baráti" kezet, széles és félre nem érthető lendülettel...

Ma – persze – csak bárányfelhőknek látszanak ezek a felhők, de akkor a gyermeki lélek finom légsúlymérője nehéz viharfelhőknek jelezte őket villámokkal és jégesővel elegyest. Amikor pedig kisiskolás imakönyvem "Lelkiismeret-vizsgálat" című fejezetét elolvastam, aggodalmaim a kétségbeeséssé fajultak.

"Melyek azok a bűnök, amelyeket legtöbbször és legkönnyebben követtem el?" Édes Istenkém, hiszen én ezeket mind elkövettem, és ami a könnyedséget illeti, hát abban aztán igazán nem volt hiba. Egyedül az "állatokat nem kínoztam-e" rovatnál pihentem meg kicsit, mert azt aztán igazán nem követtem el, ámbár Csutorás Lacinak dió nagyságú daganatot okoztam a fején, amíg rábírtam, hogy a kiszedett fecskefiókot a fészekbe visszarakja. Egyszóval én már jót se tudtam tenni bűn nélkül...

Jaj-jaj! – sóhajtottam s elővettem anyám imakönyvét, amit aztán sietve vissza is tettem a helyére, mert ott még újabb és újabb dolgok jöttek elő. Maradjunk csak a kisfiúknak előírt bűnöknél...

És eljött a nap!

A barátok már az előző nap prédikáltak és így a szószék megnyugtató távolságából nem is látszottak olyan veszedelmeseknek, sőt az egyik – száraz, hosszú ember – olyan szeretetteljes vidámságokat mondott, hogy elnevettük magunkat, a következő pillanatban azonban áhítatosra igazítottuk derűs ábrázatunkat, hadd gondolja a barát, hogy itt csupa ártatlan, szelíd, szorgalmas kisfiúkkal van dolga... holott...

...holott ez már maga is bűn – gondoltam –, mert ez képmutatás és holnap úgyis kiderül minden.

De a vidám baráttal eljegyeztem magam és szorongásom szelíd bánattá enyhült, amikor azt mondta, hogy a bűn több, mintha édesanyánkat megütöttük volna.

– Az a hosszi-barát jó ember, én annál gyónok – mondtam, amikor kijöttünk.

– Végin csattan az ostor… – húzogatta orrát Berta Jancsi, akit szívesen megrúgtam volna, de lelkiállapotom kizárt minden rugdosást.

– Eredj a pokolba – mondtam szelíden és ijedten, mert íme, Jancsi az ördög, aki megint bűnbe sodort. Ámbár, ha ördög, 'iszen odavaló.

És eljött a második nap.

Nem beszéltem senkivel, nem ettem, nem ittam – aludni se sokat aludtam – és odaálltam a sor legvégére. A legeslegvégére! Hogy megváltozott itt minden! – álmélkodtam –, a padok, a zászlók, a szobrok s főleg a rozoga gyóntatószék, amelynek rácsa mögött mintha nem is lett volna senki, és mintha ott lett volna Mindenki, mert a fiúk arca egyszerre más lett, amint eljöttek tőle, furcsa, tiszta és idegen. És megnőttek a szememben.

Múlott a délután, fogyott a sor, s a templomi árnyak nőttek és majdnem sötét volt már, amikor odarogytam a térdeplőre.

És ekkor egyszerre könnyű lett minden. A cédulát már nem láttam, de elmondtam mindent rekedt könyörtelenséggel és suttogva vádoltam magamat, mintha valaki másról beszéltem volna. Levetkőztem, ahogy soha senki előtt le nem vetkőztem, azután zsibbadó könnyűség emelt fel a térdeplőről.

Mintha egy fejjel nagyobb lettem volna, szűk kis világom tágabb és értelmesebb. Ámbár gyenge voltam és kicserélt.

A templomban alig volt már valaki. Minden oltárnál egy-két fiú, s akkor megint az az aggodalom, hogy a penitenciát egy vagy minden oltárnál el kell-e mondani? Erre sehogy se emlékeztem, azért – a végén már egyedül – végigtérdepeltem mind a hármat, amíg az utolsónál Dékány bácsi, a harangozó mellém nem csoszogott:

– Csukd be, fiam, majd a sekrestyét, mert nekem meg kell etetnem a teheneket.

És elmúlt ez az éjszaka is. Milyen távol volt akkor már az első nap félelme, s a második nap tisztult gyengesége! Valahol messze csengett a csengő, villant az arany, sugárzott a fény és megsimogatta Valaki az örökkévalóság érettségi bizonyítványával a szívemet.

Ez volt a harmadik nap, de ez volt múlhatatlanul az Első.

(1951)

**

Megjelent az Új Emberben 1951. április 22-én. Később a Hitélet (1967. április) közölte.

Tartalmazzák az Emberpor (2003) és a Tojáshéjbarabkák (2007) c. kötetek.

Megtalálható még Saád Béla: Tíz arckép (1983) c. kötetében.