A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.

A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.

- Hophó! Eltört a tengely! - hangzott az egyik utas szava.

A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele.

- Nagy baj - dörmögte fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?

- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.

- Van is itt! Furcsa tartomány ez erre!

- Nem nő itt meg fa, csak a nadragulya!

- Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez?

- Emelem én a szekeret - ajánlkozott az egyik -, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat.

Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól.

- Ahol ni! - kiált fel egyikök. - Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen.

Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál.

- No, hát ne legyen ez az egy sem ... Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban - dörmögött a haragosabbik.

Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának.

Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.

- Jó lesz-e tengelydorongnak? - türelmetlenkedett a másik.

- Jó biz az - szólt a fejszés atyafi kedvetlenül -, csakhogy baj van.

- Már megint?

- Hát izé ... fészek van rajta.

- No és aztán?

- Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?

- De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?

- Mi lesz? Hát mi lenne? - felelte a fejszés atyafi. - Majd tolom én még a szekeret egy darabon.

Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körülnézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.