Scheyerni kézforgó:

„Az én hercegnőm, Gizella!” István megbabonázva nézte a ragyogó tüneményt, míg lovát már ketten is fogták, és várták, hogy leszálljon a nyeregből.

„Az én hercegem, István, gyönyörű!” – gondolta Gizella, s majd kiugrott szíve a helyéből, úgy dobogott.

Karuly lépett Istvánhoz, karját felényújtva jelezte, hogy szálljon ki a nyeregből. István felocsúdott, kissé meglepetten nézett szét, majd leugrott. Karuly igazított volna valamit hercege öltözékén, de az ellépett mellette, fel a lépcsőn, Gizella elé, ahol fél térdre ereszkedve fejet hajtott, majd felállt.

Ottó király – Istvánnal egykorú, mindketten alig tizenöt évesek – Gizella kezét István jobbjába helyezte.

– Néked adjuk királyságunk legszebb, legragyogóbb teremtményét, a mi Gizella húgunkat. Fogd meg kezét, és el ne engedd, míg éltek, s fogd a síron túl is. Vidd magaddal hazádba. Szeresd és becsüld hitvesedet. Vigyázd még álmát is. Ő az az ember, aki a te legfőbb támaszod, feltétlen barátod, szerelmed és majd gyermekeid anyja – szólt a király latinul.

– Felséges király, szentül őrzöm; magam, házam, népem gyönyörűségére – válaszolt István latinul, és megismételte magyarul.

Felhajtotta menyasszonya fátylait, előtűnt Gizella bájos, szép ívű, üde, kipirult arca. A tömeg felmorajlott az ámulattól. Istvánnak elállt a lélegzete meglátva a szépnek várt, de még annál is szebb arcot. Ellenállhatatlan erőt érzett, hogy megcsókolja álomszép aráját. A tömeg ismét felmorajlott. Elégedetten. István szájon csókolta menyasszonyát. Gizella a boldogság könnyeivel küszködve mondta:

– Szerelmetes uram, a te hű szolgád – térdet és fejet hajtott István előtt.

István baljával megérintette Gizella vállát:

– Előttem te soha ne hajolj meg, Gizellám, hercegnőm – szólt, miközben fogták egymás kezét, és csak néztek, csak néztek egymás szemébe.

A jelenlévők többsége nem értette a latinul elhangzott szavakat, azonban mozdulataik, tekintetük mindennél beszédesebb volt, s amikor István leheletnyi csókkal érintette jegyese kezét, és elindultak a templomba, harsogott az éljenzéstől az egész kolostorudvar...

/Elisabeth Faltin :Scheyerni kézforgó/

A VESZPRÉMI GIZELLA KÁPOLNA:

Az angyal, aki imádság közben szokott leszállni mellé, és kezét nyugalmat árasztóan a vállára teszi, most sehogyan sem akart eljönni. Gizella királynő imára kulcsolt keze görcsösen feszült,a térdeplő kemény fája nyomta térdét. Szemét mereven a gyermek Jézus és Mária arcára függesztette, minden ízével szeretett volna feloldódni az imában, de a Megváltó és Mária arca kemény maradt, az angyal nem szállt le Gizella mellé.

Isten ezzel büntet – gondolta Gizella –, mert apám országába vágyom, egy kolostor szigorú és békés csendjébe, ahol háborítatlanul Krisztusnak élhetnék. De Isten ezt a vad, lázongó országot jelölte életem színteréül, ezt a feladatot rótta rám… Vállalom, Uram, legyen meg a te akaratod –motyogta, de Mária és Jézus arca nem enyhült, nyugtalanság vibrált a levegőben, a királyné háta

mögött megérezte a függönyök lebbenését, óvatos léptek zaját… Nem szokták őt zavarni esti áhítatosság közben… Hirtelen visszacsöppent a valódi világba, fölállt, megfordult, a terem ajtajából ijedt arcok bámultak rá, udvarhölgyeké, udvarosoké, katonáké.

– Felséges asszony, a lázadók körülvették a várat – zengett át a termen a várparancsnok hangja.

Gizella a rossz hírre megkönnyebbült, mert még rosszabbtól tartott, első pillanatban arra gondolt, hogy Istvánt érte valami rossz.

– A király? – kérdezte.

– Még nem tért vissza.

Gizellát hirtelen erő szállta meg, mintha imája ebben a pillanatban mégiscsak eljutott volna az egekig, megérezte vállán az angyal könnyed érintését is.

Ereje sugárzott, bátorsággal és bizalommal töltötte el a többieket is, a királyné határozott léptekkel indult a várfalak felé, egy zömök bástya tetejéről letekintett a vár alatti völgybe.

Már égtek odalent a pogányok őrtüzei, a varkocsba font hajú férfiak körülvették a várat,lovasaik könnyű iramodással a vár tövében teremtek, de fenyegetően kilőtt nyilaik a magas sziklán álló vár első kövéig sem hatoltak, s gyalázkodó kiáltásaik is csak zagyva hangzavarként hullottak a királynő lába elé.

Az őrtüzek apró pontjai mögött föllebegett egy nagyobb is.

– Fölgyújtották a templomot a gyalázatosak!

A lángok idegesen nyaldosták a keresztet, az égő templomból menekülő hívek lángba borult ruhában, élő fáklyaként szaladtak ki a templomajtón, felharsogott a pogány íjászok vad kiáltása, nyílzápor végzett a menekülőkkel.

A templom keresztje fáradtan megbillent, s mint egy lelőtt madár rogyott a tűzbe, a pogányok győzelmi üvöltése meglebbentette a lángokat.

– Uram, bocsásd meg nekik – suttogta a királynő, de tekintete megkeményedett.

– Küldjetek a királyért! A legügyesebb ember menjen!

A királynő elnézte a nyergelő lovas arcát, tekintete megrebbent. Kemény arca volt a katonának, sötét, átható szeme, akár odalent is lehetne a varkocsosok között – villant a királynőbe.

A várparancsnok megérezte a rebbenésnyi kétkedést, megnyugtatóan elmosolyodott.

– Megbízhatsz benne, mint önmagadban – mondta.

A lovas kisurrant a résnyire nyitott várkapun, halk dobbanásokkal átkopogott a leeresztett függőhídon. A vár tövében megállította lovát, szeme lassacskán hozzászokott a kinti sötétséghez.

Fülelt. A pogány tábor még nem nyugodott el, fémes zajok, emberi hangok foszlányai jutottak el a lovas füléig. Az őrtüzek fénylő pontjai szerint próbált tájékozódni. Lovát egy könnyed mozdulattal bekormányozta az út melletti bozótba. Átvágott egy fiatalka erdőn, a szélén egy pillanatra megint megállt, körülkémlelt, majd óvatosan kilépett a nyílt mezőre.

Két őrtűz között próbált átóvakodni, jobbra-balra pillogva jól láthatta a tűz fénykörében heverő pogányokat, az őrök körvonalait is látni vélte. Már-már azt hitte, átjutott a veszélyes ponton, amikor egy domb takarásából közvetlenül előtte lovas őrszemet pillantott meg.

Lovas és ló, egy galagonyabokor tövében, mozdulatlanná merevedett.

– Állj, ki az? – harsant az őr kiáltása, a tüzek körül mozgás támadt, néhányan lóra kaptak,és benyargalták a tábor környékét.

A lovas a bokor mellett nem mozdult. A pogány lovasok megnyugodtak, visszatértek a tűz fénykörébe. A lovas ekkor megsarkantyúzta a lovát. Előreugratott a sötétségbe. Nyílvesszők suhogását hallotta, és az üldözők kusza lármáját. Lova nyakára hajolva vágtatott, lassan-lassan

csitult az üldözők zaja, még egy-egy távoli kiáltás megérintette, aztán már vágta közben is érezte, hogy üldözői elmaradtak, meghallotta az éjszaka sze40líd, háborítatlan neszeit.

A felhők közül előbukkant a hold, a lovas vágtatott a sejtelmes fényben. Mezőkön, erdőkön, alvó falvakon száguldott át, patakokat ugratott, megmászott sziklás emelkedőket. A lóról szakadt a tajték, a lovas gőzölgött az izzadtságtól az éjszakai hűvösben.

Egy szelíd, erdőölelte völgyben letért az útról, és nekivágott az erdőnek. Lova meg-megbicsakló lábbal erőlködött a meredek emelkedőn, s amikor megkönnyebbülve újra sík terepre ért, a lovas parazsat látott fölpislákolni az évszázados fák közt. Abban a pillanatban a kiáltás  fölharsant.

– A király nevében! Ki vagy?

– A királynétól – mondta a lovas, és fáradtan lecsusszant a lováról, szeretettel megveregette a gőzölgő ló nyakát.

A táborban mozgolódás támadt, fegyveres harcosok vették körül a futárt, az izgatott beszélgetésre a király is felriadt. A katonák utat nyitottak neki, a futár fél térdre ereszkedve jelentette:

– A várat körülvették a pogányok.

Fegyverek csörömpölése, lovak dobogása verte föl az erdő csöndjét, a harminc-negyven harcos és a király nyeregbe pattant, s lóhalálában indult a körülvett vár felé.

Felderengett a hajnal, mire a kis csapat egy erdőszélről meglátta a pogányok táborát. A tábor reggeli életét élte, mozgott, pezsgett, a király fölmérte magában az áttörés veszélyeit.

– Előre! – kiáltotta.

A kardok egyszerre suhantak ki hüvelyeikből.

– Istenért és a királyért!

A lovakat vágtára fogták, a legközelebbi, meglepett pogány csapaton szélsebesen jutottak át,de akkor már 41kürtök harsogtak körülöttük, mint egy kőgörgeteg

zengett föl a huj-huj-hajrá, a lovasok, mintha a földből nőttek volna ki, két irányból rontottak a király csapatára.

A katonák kört alkottak az uruk körül, az első, még szervezetlen rohamot visszaverték, de már akkor is elestek néhányan. A király fogyatkozó csapata lélegzethez jutott, a várkapu felé vágtattak.

Most már felbolydult az egész pogány tábor.

– A király! A király! – üvöltözték, az üldöző csoport nőttön-nőtt, már-már úgy látszott,nincs menekvés, amikor a király embereinek fele egy éles vezényszóra szembefordult a túlerővel.

A harc nem tartott sokáig – a király katonái elestek mind –, de ahhoz elég volt, hogy István maradék kíséretével egérutat nyerjen. Egyre közelebb kerültek a várkapuhoz, karnyújtásnyira volt a menekülés, amikor szemből egy nagyobb pogány csoport robogott elé, lovasok, gyalogosok vegyesen.

– Menekülj, uram! – kiáltotta az egyik vitéz, s míg valamennyien szembefordultak támadóikkal,a király menekülni próbált. Így azonban egyre távolabb került a várkaputól, a várhegy legmagasabb, sziklás része alá kényszerült, ahonnan egy madár is nehezen juthatna be a várfalak közé, nemhogy egy lovas.

A király – most már egyes-egyedül – megállította a lovát a szikla tövében. Üldözői újra nyomában voltak, és szemből is feltűnt egy pogány csoport.

Gizella a vár egyelőre még biztos menedékéből kétségbeesetten nézte az eseményeket. Repdeső tekintete a menekülés lehetőségét kutatta. És ekkor megpillantotta az ösvényt.

István, mintegy búcsúképpen, fölpillantott a várra, és megdobbant a szíve. Odafönn egy kiugró fokon egy nő állt, kereszttel a kezében. Gizella. Jobb felé integetett,fölfelé, fölfelé, és a király végre meglátta a bokros sziklák között a hegynek vezető meredek kis utat.

Lova nekirugaszkodott, meg-megcsusszanó patákkal kapaszkodott fölfelé, aranypatkója szikrázott.

Odalent az üldözők csalódottan kiáltoztak, majd lovon, gyalogszerrel, foguk közé szorított karddal a király után eredtek.

István szédítő mélység fölött egyensúlyozott lovával, az üldözők – mint egy hangyasereg – kúsztak utána, néhányan lezuhantak, egy-egy lehömbölödő lovas szinte rendet vágott közöttük, de így is maradtak elegen, kiáltozásukat ridegen visszhangozták a sziklafalak.

És most merre? Mintha vége lenne az ösvénynek itt a hegy derekán. Nincs út tovább. István megint Gizellára pillantott. Az asszony ismét mutatta az irányt, a király a szűk helyen nyaktörő módon fordult meg a lovával, s megpillantotta az ösvény folytatását.

Üldözői ekkor már a nyomában lihegtek, már az eltorzult, gyűlölködő arcokat is látta.Kikapcsolta palástja csatját, és e palástot maga mögé hajította. Az üldözők a palástra vetették magukat, rikoltozva civakodtak érte.

A király lova koppanó léptekkel, feszülő inakkal erőlködött a meredeken. A király

hátrapillantott, látta, hogy üldözői közül egy megszerezte a palástot, s a többiek nyomában vannak. Az aranyért nyúlt, az aranypénzeket maga mögé zúdította. A pogányok az aranyra vetették magukat, örömteli kiáltásokkal kapkodták a pénzt, a király megint néhány méteres előnyhöz jutott. Gizellára pillantott, az asszony integetett: most már fölfelé, egyenesen fölfelé.

István lova ekkor fájdalmasan felhorkant, patája egy sziklarepedésbe szorult. Az üldözők diadalmasan felüvöltöttek a vergődő ló láttán, de ekkor az aranypatkó leszakadt a ló patájáról.

A pogányok megbabonázva nézték a fénylő patkót, rávetették magukat, s közben István király lova néhány ugrással elérte a sziklapárkányt, ahol a felesége állt.

Megmenekült a király.

A pogányok megbabonázva nézték a várfalon álló párt. A király átkarolta feleségét. Odalentről úgy látszott, hogy Istvánból és Gizellából fény árad. A pogányok dermedt szívvel nézték a csodát, félelem töltötte el őket, és fejvesztetten menekültek a vár alól.

István ekkor elhatározta, hogy megmenekülése emlékére arra a helyre, ahol Gizella mutatta számára az utat, kápolnát emeltet.

Ma is ezen a helyen áll a veszprémi Gizella-kápolna.