- Az a rossz - mondta -, hogy Galambos bácsinak elment az életkedve. Mindig akkor van baj, ha a beteg feladta a küzdelmet. Majd hozzátette.
- Az élni akarás a legjobb orvosság.
Az egyik nap Galambos bácsi maga mellé ültette a feleségét.
- Elmegyek, anyjuk. Nincs már nekem miért élnem.
Galambos néni megfogta a férje lesoványodott, vékony kezét, és ránézett az öregre.
- Hát én? Én már nem számítok? Énértem nem érdemes élned?
Az asszony hangjában annyi szeretet volt, hogy attól három haldokló is meggyógyult volna.
Galambos bácsi meglepődött, és arra gondolt, hogy ennél szebb szerelmi vallomást még fiatal korában sem mondott neki a felesége.
Amikor a doktor legközelebb eljött, fejcsóválva vallotta be Galambos néninek, hogy nem tudja mi történt, de a férje jobban van. Két hét után az öreg felkelt az ágyból, a harmadik héten kiment az udvarra, egy hónap múlva pedig elkísérte a feleségét a boltba.
Hazafelé még a teli szatyrot is õ akarta volna vinni, de az asszony ezt nem engedte.
Ettől kezdve együtt mentek mindenhova. Eleinte úgy jártak, hogy Galambos néni belekarolt a férjébe, aztán a karon fogásból kézen fogás lett, majd az, hogy egy-egy ujjukat összefűzték, mintha tizenéves kamaszok lettek volna. Mindig lassan lépegettek, mint akiknek rengeteg idejük van. Inkább csak sétáltak, andalogtak. A szemben jövők néha mosolyogtak rajtuk, de ők nem törődtek ezzel.
Egyszer egy régi ismerős megállította őket, és megkérdezte.
- Tán ifjú szerelmesek vagytok?
Galambos bácsi mosolyogva helyesbített.
- Öreg szerelmesek! S ez sokkal-sokkal többet jelent.
Kapcsolódó hírek:
Tanmese a sártócsáról és az igaz barátságról
A KIS CSAVAR/tanmese/
AZ IRGALMAS SZAMARITÁNUS MAI VÁLTOZATA
RÖVID TÖRTÉNETEK