Ábrahám és Izsák

(műsor)

 

 

 

I. Mózes 22. rész

 

 

 

Angyal:

 

Ábrahám, ébredj, szólít az Úr!

 

Gyermeked kéri áldozatul.

 

Hittél az Úrban, ővele jártál,

 

Barátja lettél, kedvet találtál.

 

Most jön az út, mely legnehezebb,

 

Add oda azt, ki legbecsesebb!

 

Kéri egyetlen gyermekedet!

 

 

 

Ábrahám:

 

Tiéd az életem, Tiéd a gyermekem,

 

Drága uram.

 

Kívánom, szüntelen Neked tetsző legyen

 

Minden utam.

 

Ha fiamat kéred, odaadom Néked,

 

Legyen Tied.

 

Tudom, halálból is, égető lángból is

 

Megmentheted!

 

 

 

Kar:

 

Pirkad a hajnal, ezernyi bajjal

 

Harcolni indul újra a nép.

 

De Ábrahámnak, Izsák atyjának

 

Egy vágy feszíti férfi-szívét:

 

Félre most minden emberi tervvel,

 

Végezni, mit az ég Ura kért!

 

Költi fiát, két szolgáját,

 

Elkészíti tűzifáját.

 

 

 

A kést, tüzet kézbe veszi,

 

Fiát szamárra ülteti,

 

És elindul korán reggel

 

A még álmos kis sereggel

 

A derengő messzeségbe,

 

Móriának kék hegyére.

 

Így vonulnak harmadnapig.

 

Szavuk szinte nem hallatszik…

 

Másnak ez el nem mondható,

 

Hol nagy a tett, csak ront a szó.

 

 

 

Szolgák:

 

Uram, elfáradtunk.

 

Meddig tart még utunk?

 

Bármelyik szép hegyen

 

Miért nem áldozhatunk?

 

 

 

 

 

Kar:

 

Kihez az Úr nem szólt,

 

Elfárad az hamar.

 

De Isten gyermekét

 

Hordozza égi kar.

 

 

 

Ábrahám:

 

Látom már a hegyet,

 

Hová az Úr vezet.

 

Szolgák, itt maradtok!

 

Míg mi odaleszünk,

 

Áldozatot teszünk,

 

Csendben várakoztok!

 

 

 

Kar:

 

Mennek ketten együtt, Ábrahám és Izsák.

 

Sorra elmaradnak az út melletti fák.

 

A szolgák is végül csak két pontot látnak,

 

Nem értik, csak nézik, útját Ábrahámnak.

 

 

 

Izsák:

 

Atyám, Édesatyám!

 

 

 

Ábrahám:

 

Ímhol vagyok, fiam!

 

 

 

Izsák:

 

Kérdeném, mondanám,

 

A szívemben mi van:

 

Itt a fa. Itt a tűz.

 

De honnan lesz a bárány,

 

Amit feláldozunk

 

Az Úrnak oltárán?

 

 

 

Ábrahám:

 

Ne aggódjál, fiam,

 

Az Úr majd megadja.

 

Nagy pusztaságban is

 

Ő az élet atyja.

 

Övé minden ember.

 

Övé minden bárány.

 

Lesz mit feláldozni

 

Mória oltárán.

 

 

 

 

 

Kar:

 

A járatlan hegyoldalon

 

Nincs semmi jel, nincs semmi nyom,

 

De át köveken, bokrokon

 

Az égi kéz előrevon.

 

 

 

Ábrahám:

 

Itt vagyunk, fiam, kicsit pihenünk.

 

Köveket szedünk, oltárt építünk.

 

 

 

 

 

Kar:

 

Rakják a követ, az oltár épül.

 

Izsák tűnődik, Ábrahám készül.

 

Izsák csak nézi: sehol sincs bárány,

 

Ábrahám érzi, nehéz perc vár rá.

 

Együtt a kő már, rajta a fa,

 

De hol az Úrnak áldozata?

 

Míg szívük mélyén nagy csata dúl,

 

Néznek egymásra hangtalanul.

 

Ábrahám mozdul, fogja fiát,

 

Kötéllel gyorsan megköti hát.

 

Oltárra teszi. Kézbe a kést.

 

Rejti a könnyet, jajt, remegést,

 

Csak egy vágás, és ömlik a vér…

 

 

 

Angyal:

 

Ábrahám, várj, az ég Ura kér!

 

Látom, hogy szereted Istenedet,

 

Jobban, mint egyetlen gyermekedet.

 

Ne bántsd őt, tedd le a kést,

 

A szorongást, a remegést!

 

Forró öröm hadd váltsa fel,

 

Mert most sok angyal énekel,

 

Látva egy Isten gyermekét,

 

Ki megtagadva mindenét!

 

Ha kell, élet-halálon át

 

Szolgálja az élet Urát!

 

 

 

Kar:

 

A kés megáll, a kés kihull…

 

Atya és fia földre hull.

 

Szertefoszlik minden kötél,

 

A feláldozott mégis él!

 

Gyúlhat tűz, lesz áldozat,

 

Ábrahám, fordítsd arcodat!

 

Lásd meg azt a bárányt amott,

 

Áldozd, amit az Úr adott.

 

Megpróbálta hűségedet,

 

De megváltja gyermekedet!

 

 

 

Mindnyájan:

 

Nekünk az Úr többet adott.

 

Saját Fiában áldozott!

 

Ne tartson hát vágy, szenvedély,

 

Szakadjon minden bűn-kötél!

 

S ha kell, élet-halálon át

 

Szolgáljuk az élet Urát!